Chernel István: Utazás Norvégia végvidékére, 57 eredeti képpel / Budapest, Franklin, 1893. / Sz.Zs. 1431

XII. A szabad Jegestengeren és Finnmarken fjordjaiban

3 oo számosan, de azért elég feltűnően, a fekete lummák — Uria grylle — és bóbás karakatnák — Carbo eristatus. Az egyes fajok szorosan megtartják elhelyezkedésükben azt a sort, melyre már előbb figyelmeztettem. A hegy legfelsőbb részein alkák, lummák tanyáztak, középen a sirályok, lent a fekete lummák és karakatnák; a lundák a hegytetőbe vájván odúikat nem látszottak, csak a vizén úszkálok árulták el fészkelésüket. Mikor a madárhegyhez értünk, éppen az éjféli nap sugarai aranyozták be a tenger szinét, csillogva a hullámfodrokon, mintha csillagok járnának tánezot; a szárnyasok országát is megvilágították, igazán kísérteties világot vetve a bástyafokos, tornyos, szürke kőalakzatokra, melyek legnagyobbrészt sárgás piszkos fehér szennyel borítva, öntözve, ugy látszottak, mintha sárgás agyagból lennének. A hol párkány, repedés, kőcsucs volt a sziklákon, vagy csak annyi hely is, hogy egy madár megkapaszkodhatik, az mind le volt foglalva. A hazatérő sirályok e közben folyton jöttek, szinte megkérdeztem magamat «hát ezek vájjon hol szoritanak maguknak helyet?») Az alkák egymás mellé sorakozó, fehérhasukat kifordító vonalai akárcsak gyermekkatonák ezernyi ezerjét juttatták eszembe, a sirályok inkább gyöngysorokhoz, míg a hegy lábánál heverő nagy kőtömböket lepő fekete karakatnák, pezsgős palaczkokra emlékeztettek. Megbődülvén a gőzkürt, kezdődött a fékevesztett boszorkánytáncz. A sirályok felrajzottak a magasba, mintha ezernyi tollas-zsák tartalmát kapná fel a forgó szél, az alkák pedig béka módra hanyat homlok ugráltak le a ioo méteres párkányokról s mint egy kőeső hullottak bele a tengerbe, vagy a hajó körül czikkáztak ide-oda, sokszor közvetlen az árbóezok mellett surrantgatva el; ugyanígy a lummák. A karakatnák felrebbentek, le-le szállottak a szikladarabokra, de nem emelkedtek magasra. Egy perez