Chernel István: Utazás Norvégia végvidékére, 57 eredeti képpel / Budapest, Franklin, 1893. / Sz.Zs. 1431

XII. A szabad Jegestengeren és Finnmarken fjordjaiban

301 múlva tele volt a lég mindenfelé csapkodó, hullámzó sirály­rajokkal, a tenger pedig egész környékünkön bukdosó al­kákkal, lummákkal. Újra meg újra bele bődült a ködbőgő, a madárhang bőgéssé olvadt chaosába, mindannyiszor újból megzavarva a milliónyi szárnyast, de azért bármennyi kavar­gott, valami észrevehető fogyás a hegyenülők mennyiségé­ben nem igen volt megkülönböztethető. Hatalmas, felejthet­len volt a látomány, épp oly szédítő, idegzavaró, kápráztató, mint az, melyet Svaerholtnál láttam. S ha megkérdeznének mégis, melyik volt nagyobbszerűbb Svaerholt-e vagy Sylte­fjord-e? én jó lélekkel merem mondani: nekem mind a kettő egyformán megkapó, egyformán érdekes vala s egyiket sem tudom a másik elé helyezni, csak egymás mellé. Svaerholt­nál a kisebb helyre jobban összeszorult óriási sirálytömeg a maga nemében egyetlen, itt a madárhegy nagy kiterjedése, alakzata és a sokféle faj, mely változatosságot hoz a tüne­ménybe. A syltefjordi madárhegy nem magántulajdon, mint Svaer­holt, hanem az államé, mely 200 korona évi bérért adja ki; a bérlő azonban vagy 1500 korona hasznot is huz be­lőle. Közvetlen a madárhegy mögött fekszik a hasonnevű kis halásztelep, a hol horgonyoztunk. A partról nagyobbocska csónak jött hajónkhoz, melyen ünnepi ruhában kipróbált arczu halászok, két egyszerű fekete deszka koporsót hoztak. Papiros virágkoszorúk fejezték ki rajtuk a kegyeletet — élő virág itt nem terem igen. A gőzdaru — csak ugy mint a halas­tonnákat — felszólította azokat a fedélzetre, a matrózok ponyvát dobtak feléjük s a ki nem látta a sajátságos, éjféli napvilágnál lefolyt megható szomorú jelenetet, mindent in­kább sejthetett volna a ponyva alatt, csak azt nem, hogy ott két emberi hulla fekszik, melyeket Vardőbe viszünk a teme-

Next

/
Oldalképek
Tartalom