Chernel István: Utazás Norvégia végvidékére, 57 eredeti képpel / Budapest, Franklin, 1893. / Sz.Zs. 1431

XI. Svaerholtklubben

277 megkerültük, engem már nem sokat foglalkoztatott, hogy Knivskjaeroddeti-e vagy a Nordkap-e Európa legészakibb pontja, a mint csakugyan az utóbbit csak hagyományosan, valósággal pedig az előbbit illeti ez érdem; az sem igen háborgatott, hogy az egykori halogolandi OTHERE több mint ezer év előtt — 890-ben — elsőnek kerülte meg e végső Európát; hanem azért mégis izgatottan, felindulva hánykódtam fekvő helyemen a szük hajószobában, lázasan fel-fel riadva kinéztem a kerek ablakocskán, tétovázva keresve azt, a mi nyugalmamat megbolygatá. Félig ébren, félig álomban végtelen hosszúnak tetszettek az órák, soha ily türelmetlenül nem kivántam az idő tovareppenését — egyike volt ez éltem leghosszabb éjszakáinak. Hajnal felé elszenderültem, de a reggel sem hozta meg nyugodtságomat. Magerő sziget délkeleti részén jártunk még. Folyton kelet felé járt vizsga tekintetem, bele bámultam az ürességbe, mert a Jegestengerre nehezedő sűrű köd eltakarta a szemhatárt. De egyszer csak feltámad a szél, kezdi szétkergetni a fellegeket s megbontja a páralég uralmát. A végtelen Óczeán'oa nyúlva, mint egy élettelen sötét szürke óriási nyelv, földfarok jelent meg a messzeségben. A térképre majd meg a földségre néztem, tudtam, éreztem, hogy nincs kétség, de nem szóltam. Ekkor a hajó második kormányosa megáll előttem, reá mutat arra a komor hegyfokra, ezt mondván: «Sva erholt» Útitársaim csak úgy nézegettek, csak úgy jártak-keltek mint azelőtt, de bennem az izgatottság után valami megelégedés forma érzelem született e névre; nekem sokat jelentett az. Olyan hangulat vett rajtam erőt, hogyha ellenségeim