Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644

Második találkozás

79 a Kozmieszka-patak halk moraja szolgáltatta. Jóleső megelégedéssel fogadtam Joskónak, az én kedves vadászvezetőmnek igaz szívből jövő üdvözlését és bagóillatú kézcsókját nem tudtam elhárítani a legnagyobb szabadkozás mellett sem. — No, Joskó, hát lesz bika az idén? — kérdém. — Leszen, miltosagos, leszen, hiszen meg van a berlani bikát, tetszik tudni, amit tavaly tetszett lüni, jujj, milyen agancsat van neki — és illusztrálásául vízszintesen széttárt karjával imitálta a bika lombár agancsának terpesztését. — Hát megkapjuk-e ezt a bikát ,az idén, Joskó? — Hát majd fogjunk próbálni — mondta az én derék Joskóm. Furcsa egy legény volt ez a Joskó. Eredetére német telepes családból származott, de itt, a végeken, a folytonos ruténekkel való érintkezés folytán beszédje, bármilyen nyelven beszélt is, erősen magán viselte a rutén akcentust. Joskó, mint kincstári gátőr, hatvan korona havi fizetéssel, a vadőri teendőkkel magánszorgalomból, no meg a jó lődij reményében foglalkozott, de a gondozására bizott reviert nálánál senki jobban nem ismerte. Velünk nem beszélt másként, mint magyarul, de ezt oly csábító nyakatekerten cselekedte, hogy a harmadik nap után valamennyien próbáltuk a Joskó speciális beszédmodorát utánozni. Elsőrangú