Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644

Szarvasbőgés

73 löbb mint két órája vártam a bika jelentkezését, de egy hang se volt, csak néha lehetett hallani a harkály kopácsolását., A jegenyefenyő alól, amely előtt egy pár kisebb fenyőcsemete és berkenyebokor adta a fedezéket, beláttam az egész hegyoldalt, már amennyire az embermagasságú epilobiumtól árvazabtól látni lehetett. Az órámat egyre sűrűbben húzgáltam ki, végre negyednégy után a tetőn felharsant a bika álmatag bőgése. Embereim jelentősen néztek rám. Vizsgáltuk a tetőt a hang irányában, de látni semmit sem lehetett. Félnégy után úgy tűnt fel,, bogy a bőgés közeledik, felnézek újra a tetőre, ahol a két agancsszár koronája jelent meg a bokros fedezék közt. Most kezdődött az izgalom, vájjon lejön-e felénk a bika, betartja-e a váltóját, vagy sem. Kisvártatva megindult a bika, már látni lehetett csodaszép agancsát, melyet a begyoldalban, lefelé jövet, hátára fektetett, miközben, állandóan hallatta gyönyörű vastag basszusát. Már nem volt a lábas szélétől harminc lépésre, amikor az emberek ösztökélésére a bikát, amely lassan vonult az oldalát mutatva, célba vettem. Diana segíts! — sóhajtottam magamban s eldördült a lövésem. Hallottam a golyó bevágását; a lövés eldördiilése után a bika megrogyott s olyan támolygó mozdulatot tett, mintha térdre akarna rogyni. Ez alatt a puskát újból megtöltöttem s a vágásba visszafelé törő bikára újból rálőttem. Az ilyen lövést mindig szerettem, mert hozzá voltam szokva a