Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644
Szarvasbőgés
70. nélkül ötven darab fővadat lőttem vele, szóval bíztam jó fegyverem megbízhatóságában. A bika körülbelül száz-száztíz lépésnyire alattam lépett ki a szekérútra, amikor teljes hidegvérrel lapockán célzóm, a ravaszt elhúzom. Csett, pikk — bumm! Kétségbeesetten fogom a fegyvert a még helyben álló, megtorpant bikára, újra elhúzom fegyverem ravaszát és újból ismétlődik a szerencsétlenség! A töltések nachbrenner-ek voltak. Két kísérőm falfehér lett, hirtelen nyújtották az ujabb két patront, én kétségbeesetten lövök a vágás felé visszatörő bikára, de sajnos, a patronok újból rosszul sültek el s a golyóim valószínűleg a horizonton keresték valamelyik csillag közepét. Kétségbeesve gondoltam B. bátyám titokzatos mosolyára és jövendőlésére, de meg igazában restelkedtem is, hogy én, aki nagyon kötöttem az ebet a karóhoz, hogy lehozom azt a titokzatos bikát, csakugyan felsültem vele! Embereim egyike visszament a gáthoz, míg én a fejét vakaró, hű Jóskámmal nekivágtam az 1600 méter magas csúcsnak, hogy keressünk más bikát. De hát a balsors mindig többedmagával jár. Lassan, de már verítékezve felküzdöttük magunkat a felsőbb régiókba, óvatosan, kémlelve a bokrokat, a tájat, amikor a málnás szélén megrántja kabátomat, lassan és remegő hangon súgja: „medve — jobbra!" Én kétségbeesve nézem a gyönyörű, kifejlett barnabundás állatot, lőni nem akarok, hiszen patronjaim megbízhatatlanok, a tépelődés kínja, a to be, or not to be