Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644
A régi világból
170. kona is volt az alispánnak. Ha így is volt légyeri a dolog, ez nem változtatott azon, hogy a vicispán az auktoritást némely dolgokban kérlelhetetlenül megtartatta, még rokonaival is. Ha talán nem is volt ugy nála, amint a Kárpáthy Zoltánban van leírva, hogy a patvariára kerüld jurátusnak a principális csizmáját kellett tisztítania, a kancelláriát rendben tartani, utazáskor a pincetokról s a principális kardjáról gondos1 kodnia, vendégségnél a felszolgáló hajdúsereg-, nek segítenie, azonban az a szokás megvolt nála is, hogy vendégség alkalmával a pecsenyénél a jurátusnak fel kc-llett állnia és sarkantyúit öszszeütvén, conducat sanitati-xal búcsút venni az asztal körül ülő illusztris vendégseregtől és a — pecsenyétől. Az egyik alkalommal — talán megyegyűléskor — hosszú táblánál ültek a vendégek a vicispánnál, behozzák a hajdúk a ropogósra sült malacokat. A malacpecsenye Wiczmándy egyetlen gyöngéje volt, vágyódva nézett reájuk. A vicispán ránéz a székéről fel nem kelő jurátusra és szigorúan int a fejével, amii a felállást jelentette. Wiczinándy a fejével ellenben tagadólag intett. A bámuló vicispán egy kis idői múlva a tekintetével szembenéző jurátusra újból rábólintott, de az alispán nagy csodálkozására újból tagadólag rázta a fejét. Az alispán elképedve a renitencián, most már keményen rászólt az időközben éppen a pecsenyéstálból vevő jurátusra: —< Audiát, nem tudja maga, hogy mit je-* lent az, ha én a fejemmel intek?
