Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644

Jumping

143. borát. Vadőreink, két szemenszedett betörő (no már csak jó értelemben értve), szemhunyorítás nélkül fogadtak minket, felálltunk az első menetre. Conténak az én díszhajtómat, Kocsis Érázt osztva be aggaték- és táskahordónak. Képzelje el, kedves olvasóm, a szegény gyereket a következő felszereléssel: két nagy töltényzsák circa 250—300 tölténnyel, egy tartalékfegyver, egy hatalmas vadászszék Conte terjedelmére külön előállítva és egy hatalmas vadfüggesztő, ötven fogolyra! Felséges augusztusi nap volt, a Felvidéken folyton fújdogáló tótszél csak egy kis fuvalattal jelentkezett, ami kellemessé tette a vadászatot. Ingujjra vetkőzve fogtunk hozzá a vadászathoz. Az első díilő elég hosszú volt. Contét egy jó széles kukoricához állítottuk, és külön figyelmébe ajánlottam, hogy jól odafogja a flintát, mert hát ezek a foglyok nem közönséges madarak, mire ő azt felelte, legyek egészen nyugodt. Megindult a hajtás, tudvalevően reggel, amíg a harmat fel nem szikkadt, a foglyok rebbenősebbek. Alig megyünk vagy száz, lépést, felharsan az első „tirró" szín indiánuscsataüvöltéshez hasonló kórusa, eldördül Conte lövése, lehull az első fogoly, duplázik és — hibáz. „Brávó" — hangzik a kórus. Továbbmegyünk, a kukoricatábla végén messzebb szállnak ki a foglyok, ujabb „brávózás" és vége az első menetnek. A dülő végén annak rendje és módja szerint lerakjuk a vadat, Conte