Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644

Felvidéki kaland (I., II.)

125. kern, hogy nem érti, miért nem lő Jenő barátunk. Az utolsó disznó az uton egy pillanatig megtorpant, mintha tájékozódni akarna, merre mentek el társai, e pillanatban eldördül Jenő barátunk fegyvere s a disznó egy hatalmas ugrással az út oldalán levő cserjésbe vetette magát, hogy szinte porzott a hó. Vége lévén a hajtásnak, odamegyünk Jenőhöz, aki most már kipirult arccal magyarázta Laci bátyánknak, hogy az első disznókra lőni nem akart (hihetőleg családapai mivoltára való tekintettel) és megvárta, míg az utolsó disznó az uton áthaladt, de hát ,— szerinte — a disznónak okvetetlenül meg kell lőve lennie. Oda megyünk a tett színhelyére, ahol a disznók áttörtek, a szűztiszta hó tele volt vaddisznó-sertévei, de vérnyomot sem mi, sem a nyomokat jó darabig követett erdőkerülő fölfedezni nem tudtunk. Jenő barátunk tudniillik azt a hibát követte el, hogy a céltáblának tizenöt lépésre kiállt vaddisznót kissé magasan vette s ennek következtében „Witzleben"-golyójával a disznó magas sörtéjét borotválta le. Dictum-factum, a disznók elmentek, a mi nagy bosszúságunkra, csupán az utolérhetetlen kedvességű Laci bátyánk vigasztalta a most már hüledező Jenő barátunkat, hogy nem tesz semmit, talán megkerülhet még a disznó, stb. ^ A második hajtás üres volt, a disznók, úgy látszik, hogy a lármára, fegyverdörejre és kopácsolásra messzebb vidékre vándoroltak. A harmadik hajtásban állásunk festői