Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644

Felvidéki kaland (I., II.)

126. ecsetre méltó hely volt. Egy völgytorkot álltunk el, előttünk egy pörge hegykúp, sürü cserjével benőve, amelybe állítólag reggel beváltott egy disznókonda. Jó sokáig álltunk már állásainkon, bizony hébe-hóba emelgettem botosomat, hogy egy kissé bizsergésbe hozzam a hidegtől zsibbadó lábaimban a vért, amidőn gyors egymásutánban dördültek el szomszédaim fegyverei, számlálom a lövéseket: egy, kettő, hét, nyolc — ejnye, ennek már fele sem tréfa! Szól újra Jenő szomszédom fegyvere is, amit duplázása követett. Kisvártatva kibukkantak a nyakig havas hajtók és Jenő barátom nagyban kapacitálja az egyiket, persze nyelvismeret hijján komikus taglejtéssel, hogy a disznóját húzza ki az állására. Hatan vettünk részt a vadászaton, ebben a hajtásban mindenkire ment disznó, csupán reám nem, öt társam mindegyike meglőtte a maga disznóját. Ritka szép zsákmány! öt darab hatalmas disznót húztak le a hajtók a lobogó tűzhöz s a tábortüzet ezen díványokon ültük körül. Nagy volt az öröm a vadászok és hajtók közt egyaránt, de legjobban örült köztünk Jenő barátunk, aki, mintha egypár centiméterrel megnőtt volna, amióta tényleges vaddisznó-vadászszá lépett elő! A csontig ható hideg-után szinte új vért hozott ereinkbe a finom szekfűszeges, fahéjas, narancshéjas forralt bor, meg is ittuk az áldomást erre a sikerült hajtásra. Jenői barátunk sűrűn hajtogatta poharát, fogadta a kedves háziak igaz szívből jövő gratulációját,