Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Múlik a délibáb

96 Mizslay Ignácz rohant be hozzá kétségbeesve. — Fiam, fiam, végünk van ; megsemmisültünk mindörökre, — jajongott, és tépte hozzá a hosszú haját. Szokondi üveges szemmel meredt rá. Ennek a rémületnek csak egy oka lehetett. Sejtette ezt az okot. — Elmentek, fiam, elmentek! itt hagytak bennünket szégyenben, züllésben! — hörögte Mizslay. — Most, a mikor a dicsőség, a hír, a pénz, a jólét mind a miénk lehetett volna! Látod . . . Leroskadt az egyszerű puhafaasztal mellé s elkezdett zokogni. Gábris még kérdezni sem merte. A ténsasszony cselédje nyitott be s egy levelet adott át Szokondinak. A borítékon a Flóra irása volt. A levél maga kúszált, sietve odavetett vonásokkal megírva ez volt: „Bocsáss meg, Gábris, én nem tehetek róla. Én nem születtem erre a mostani életünkre. Megyek tanulni, nagygyá válni. Ó, én bízom magamban, hogy egykor szívből megbocsátasz nekem. Ha majd elérem a ragyogó czélt: büszkén hirdetem, hogy te voltál első, igazi mesterem. Nem felejtelek el. Isten veled! Flóra." Szokondi szó nélkül tette el a levelet. Már nem volt szüksége rá, hogy Mizslaytól kérdezősködjék.