Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Múlik a délibáb

85 A lázas áradozás, a mi a kis szobában folyt le, el volt felejtve végkép, s Flórának legfeljebb az az egy maradt meg az eszében mindabból, a mit Szokondi Gábris összedarált, hogy egyszer még király is jöhet ő érte. Dörghó' különben eléggé úr volt arra, hogy a vándorszínészek idó'szaki meczénásukat sejtsék benne. Nagy szenvedélye vala a nyelvészkedés és minden hibás szólást rögtön kijavított. Hamar összebarátkozott a társulattal s a pajtás* ság révén kaczagva tűrték a férfiak, hogy krétá* val számozza meg őket. (Állítólag soha életében egyetlen egy nevet sem tudott megjegyezni.) Pákozdy volt a numero i, minthogy Ő vele állott szóba Dörghő először. Még az igazgató is számot kapott s ha a meczénás rárivallt: Vén kókler, hogy hívnak? komikus komolyság* gal felelte: „numero egy tuczat!" Hanem Szokondival megjárta Dörghő. Neki ment a krétával annak is, hogy majd meg* stemplizi, de a fiú hátat fordított neki. Akkor látták, hogy egy roppant nagy kereszt feketéllik a háta közepén, a mit szénnel mázolt a kabát* jára. Fölibe pedig ez volt írva félre nem érthető fehér betűkkel: „Én a szamár vagyok". — Már ugyan micsoda konstrukczió ez ? — kritizálta a dolgot Dörghő, hahotázva. — így kellett volna írnod : „Én szamár vagyok". Szokondi szó nélkül vetette le az ominózus kabátot s kijavította rajta a czégjegyzést ekkép* pen : „Dörghő szamár".