Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Borsa Józsi

17 — Mit vallok én meg, kicsikém ? — Azt, hogy rab vagyok; hogy börtönőreim vannak; még Leó sem egyéb ! . . . Szenvedélyesen beszélt; közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon. Kezdett feltámadni benne a lappangó vadság, a féktelenség, a mit apjától örökölt, a ki abba halt bele, hogy egy szép asz« szony csókjáért átúszta lóháton a zajló Szamost. A mikor már elérte a túlsó partot, akkor így szólt: most rp

e

(hg megteszem a nélkül is, hogy megcsókolnának érte. És ugyanazon az úton, ugyanúgy jött vissza. A csókot nem kérte, de kéretlenül is kapott egy olyan tüdőgyuladást, a mi sírba vitte. Sújtó szelíden nézett egy darabig az asszony szeme közé: — Az én Ellám mondja ezt, a ki itt minden« nek úrasszonya ? Nem viszem=e magammal min=> dig, mindenüvé, ha csak egy kis öröme lehet is benne? Együtt kocsikázunk, lovagolunk, együtt gazdálkodunk; nézzük a hajnalt, a pusztai esté« ket; aztán itthon együtt olvasgatunk, játszoga« tunk, a hogy ő neki tetszik; nincs egy gondo« latom, a miben ő benne nem volna; nincs egy lépésem, a mit nem ő érte tennék. Miért pa« naszkodik az én Ellám ? Az asszony érezte, hogy úgy van minden, a hogy az ura mondja; de már benne volt a makacskodásban s elhatározta a szive mélyén, hogy nem enged ; meg kell ma tudnia mindent, a mi rejtelmes előtte. — És mégis őriznek! S l^a • ma^a nincs itt« Bázóony: ViA.vzhang. " "tJjX í Könyvtára j v * * y