Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Borsa Józsi

16 — Akkor elnémulok ; tessék kérdezni, an= gyalom. A verandán ültek egymás mellett; előttök a nagy kert terült, a melynek a magánya ilyen= kor, alkonyat felé, már titokzatos kezdett lenni. Perczró'l perezre növekedett a fák árnyéka s gyönyörű volt, a mint a magasban a vén diófák koronája még csillogva fénylett, miközben az alsó, terebélyes lombok már egészen elhomályo= sodtak. Egy kenderike dalolt a korántermó' almafa tetején egy száraz ágon. Édesen, lágyan hangzott dala, mintha valami bájos románezhoz költene zenét. — Miért ó'riznek, miért féltenek engem? — kér= dezte Ella hirtelen s megragadta az ura kezét. Endre összerezzent. Meró'n nézett a feleségére, a ki egészen közel hajolt hozzá s folytatta : — Lássa, hogy igazam van, mert a kérdésem meglepte s nem tud, vagy nem akar rá azonnal felelni. Gondolkodik eló'bb. De azért nyugodt vagyok. Maga nem az az ember, a ki rá tudna szedni engem. Endre nem állhatta meg, hogy el ne moso= lyodjék ezen az ártatlan ravaszságon. Mert azt leolvasta az asszonykája kíváncsi arczárói, hogy minden fogadkozása mellett is tart most tó'le, hogy nem hallja majd a színigazat. — Ej=ej, hát észrevette? — felelt elkomo= lyodva, s nagy szeretettel simogatta meg a fele= sége fejét. Ella felsóhajtott. — Hála Istennek, így hát megvallja.