Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Fekete vér

134 béna; a becsületes jó vadó'röm szolgálatképtelen ; a másik, a gazember, félig halva ; régi cselédem, — az asszony, — a megbolondulásig zavarodott. Egyesegyedül Brúnó volt ép és egészséges. El kellett rá készülnöm, hogy így leszünk reggelig, a mig valaki véletlenül erre nem vetó'dik, vagy az asszonyt útnak nem indíthatom, haza, segítségért. De nem hiába mondják, hogy a hol legnagyobb a veszély, ott legközelebb a segély. Nem telt bele egy óra s nagy mozgolódás támadt odakint. Hangok verték fel a csöndet, emberhangok; — szekér kattogott, zörgött a sáros úton. Éppen ki akartam biczegni, de megint megeló'ztek. Az ajtó majdhogy a sarkából ki nem röpült, oly hevesen nyilt ki. A feleségem, szegény, édes jó feleségem, sikoltva borúit a nyakamba, mikor megpillantott. Mögötte pedig, isten csudája, kit látok? hát biz' a csendbiztost! Gyergyó komámat, meg két pandúrt. — No, ti kapóra jöttök, mondtam elbámúlva. — Körúton voltunk, felelte a sógor, s egy pohár borra betértünk hozzád. Ott találtam az asszonyt siránkozva, imádkozva, kétségbeesve, hogy még nem jöttél meg; valami ijesztő levelet emlegetett. így oszt' elindúltunk, hogy megkeressünk. Látom, megvagy a bőrödben. — Én csak volnék, a hogy vagyok, de ezek itt! . . . És dióhéjban megmagyaráztam a nap eseményeit.