Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Fekete vér

133 gáról. Az a pillanat elég volt nekem, hogy felül« kerekedjem. Gáncsot vetettem neki, s a mint tehetetlenül hanyatt esett, rádőltem a testem súlyával. A földön aztán egészen elemében volt Brúnó. Nekihasalt ő is a vadőrnek s most már eló'L ről marta. Olyan hangokat hallatott a közben, mintha őt fojtogatták volna. Ha egy félperczig hagyom,Komor ott fullad meg. — Vissza Brúnó! vissza! kiáltottam, s min« den erőmet összeszedve, lerángattam a kutyát a nyomorultról. Magam is béna voltam, de már nem kellett tartanom a vadőrtől. Nyakából patakzott a vér. Tenyérnyi széles seb látszott rajta. Fel sem tudott kelni, csak éppen hogy ülőhelyzetet vett. — Vizet! hörögte, vizet! Az asszonyban felülkerekedett a szánalom, sírva, jajgatva futott vizért. Csak most gondolhattam rá, hogy körülnéz« zek Gerő Anti után. Szegény, ott ült a padkán, sápadtan; csupa vér volt ő is. — Mi bajod fiam ? kérdeztem ijedten. — Semmi, ténsuram, felelte, csak meglőttek egy kicsit . . . így volt, Anti ? (A vén vadőr bó« lintott.) Hozzásiettem. Leszedtem róla a ruhát. A felső karján ment át a golyó, de csontot nem tört. A seb széle szinte pörkölt volt. Látszott, hogy nagyon közelről lőtték meg. Bekötöztem vala« hogy keservesen. Most voltam csak igazán bajban. Magara