Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Fekete vér

132 és végre letépte magáról a végkép kifáradt nó't, a ki nyomban összeesett. Akkor már ott voltam Komor mellett. Nem volt egyéb fegyverem a puszta kezemnél. Megragadtam. Azt kellett volna látni, milyenné vált az arcza. — Hát így vagyunk ? ordítozta. Hát te itt vagy? — Az asszonynál voltál, úgy=e ?! Az bújtatott el! Vesztemre törtök hát mindaketten!... Vaskapcsokként éreztem a karját a derekamon, a mikor átölelt. Eró's ember voltam, de tudja Isten, mi történt volna velem, ha egyszerre ki nem nyilik az ajtó és be nem támolyog rajta egy ember; egy férfi, a ki mellett egy kutya ugrált. A vörös világosságot hintó' ró'zsetűz egy sugárkévéje rájok esett. Megösmertem Gerő Antit, meg Brúnót. — Fogd meg Brúnó, fogd meg! kiáltottam ösztönszerűen, mintha éreztem volna, hogy szegény Tónira nem sokat számíthatok. A véreb, az én kedves hű vérebem, most nem töró'dött azzal, hogy Komor Józsi is ki szokta vinni az erdó're magával. Csak azt látta, hogy valakivel tülekedem ; csak azt hallotta, hogy én parancsolom neki, hogy segítségemre jöjjön. Egyetlen hang nélkül ugrott fel hátulról a megveszett vadó'r vállára, elkapta jobboldalt a nyakát, belemart s úgy csüngött rajta, mintha nem is véreb, hanem buldogg lett volna. Komor egy pillanatra eleresztett a jobb kezével s a kullancs-kutyát igyekezett letépni ma-