Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Fekete vér

226 aztán neki menjen, ráordítson: — Ahán! hát ez azl hát ezt félted! hát e miatt reszketsz! Meghaltok mindaketten! Mert valami félbolond féltés volt benne mindig. Gyanakodott az mindenkire, nem csak én rám. A hogy ott ült előttem, lent a tűzhely mellett, tökéletesen hatalmamban volt a nyomorult. Akkor lőhettem volna keresztül, a mikor nekem tetszett. De mit ért volna az ? Hisz' épen javában vallott. Sírba vitte volna a gyónását. Csak azt csudáltam, hogy az asszony még jobban nem igyekezett elcsittítani. Mert hogy engem a padláson tudott. Ha csak el nem felejtette azóta nagy felindulásában. Meg félt is attól a feketevérűtől, a ki teljesen elhatalmasodott már rajta. Elég az hozzá, hogy Komor Józsi ezeket mondta azután. Brúnótól nem tartottam. Az jobban ösmert engem Tóninál. Többször voltunk mink együtt, ketten, mint ők ketten. Minthogy Tóni felém közeledett, megállottam. Meglátom előbb, mielőtt valamit teszek, hogy mit akar. — Ki lőtt itt ? — kérdezte, a mint egészen odaért, mellém. Kitaláltam, hogy ha kérdezi is, tudja. Vállat vontam. Én lőttem, rókára, feleltem . . . — Rókára ? kérdezte gúnyosan. — De a golyó ott süvített el az erdész úr fölött. Kinyílt a szemem, hát ti együtt voltatok? Hiszen az erdész úr én velem indúlt el vaddisznót lőni, feleltem, csakhogy nyújtsam az