Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Fekete vér

119 kaptam én efféle óvást, mert sok jót tettem a szomszédos szegény emberekkel. De hogy mért ijesztgetnek most, a mikor magnak is alig akadt már a környéken egy-két vadtolvaj, azt sehogysem értettem. Hogy én most itt hagyjam a disznót? No, még csak az kéne. Geró' Antinak nem szóltam a levél tartalmáról. Ha már itt vagy, Tóni, hát velem maradhatsz, a míg a Bugyungához nem érünk. Ki tudja, nem kell-e még ma Brúnó. Folytattuk az utunkat, de akárhogy volt is, az a levél, meg a feleségem könyörgése, nem ment ki az eszembó'l. Hiába akartam bátor lenni ; valami titkos félsz kerekedett felül bennem, hogy nem is ösmertem tó'le magamra. — Ej, hiszen ketten vagyunk, gondoltam magamban, a mint a sárgapatak egy kanyargóján átugrottam. De abban a pillanatban meg is akadt a szó a torkomon, mert a túlsó domboldalból lövés döreje hangzott s a golyó alig egy arasznyira süvített el a fejem fölött. — Gazember! ordítottam, és vaktában odadurrantottam, a honnan a golyó jöhetett. Azután hamar levágódtam a földre. Éppen jókor. Egy másik golyó zúgva csapott be fölöttem a bokrok közé. Ha állok, biztosan leterít. Geró' Antira esett a tekintetem. Sápadt volt. — Baja van, ténsúr? — kérdezte ijedten. — Semmi baj sincs, fiam, hanem most gyorsan, fordúlj vissza, — téged talán még meg sem láttak, minthogy a sűrűben vagy. Hívjad Brúnót! Nesze a kürtöm! (Odadobtam neki hama-