Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Fekete vér

120 rosan.) Menj a kutyával nyomra. A többi a te dolgod. Ha elcsíped, kürtölj, hadd tudjam, merre vagy. Aztán nincs irgalom, akárki fia is, csak lőjj bele, bénítsd meg. Anti olyan volt mindig, mint a jó katona, — úgy=e fiam ! (a vadó'r bólintott) — engedelmes mindhalálig. Parancs, parancs, — azt teljesíteni tudta. Néhány másodpercz múlva a mozgását sem lehetett hallani. Én pedig ott maradtam, hasonfekve. Gondoltam, hátha azt hiszi a vadorzó, hogy leló'tt s errébb kerül, hogy meggyőződjék a dolog miben állásáról. Ott fekhettem egy jó negyedórát, folyvást óvatosan felpislogva s újból töltött puskámat lövésre készen tartva, — a mikor megszólalt a kürtöm, a mit Antinak adtam, s rögtön rá megint lőttek odaát. — No, ez most talán „hallali", — gondoltam ; alkalmasint ledurrantotta a vadorzót, a ki bizonyosan megtámadta. Felugrottam s hanyatthomlok siettem át a sárgapatakon, fel a fenyvessel tarkított meredek dombra. Ekkor nagyot dördült az ég s élesen villámlott. A nagy hó'ségre hirtelen megérkezett a fergeteg, a minek a készülődését az izgalmak közt nem is vettem volt észre. Nagy csöppek kezdtek esni, s azután az eső közé lassankint jég vegyült. Fél perez múlva már csakis jég esett. Olyan jégszemek potyogtak, mint egy-egy galambtojás. Kopogott-pattogott, recsegett, zuhogott körülöttem.