Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Fekete vér

118 Most már tudtam, hogy ki jön a nyomában. Te voltál, Tóni, fordúlt az erdész a vén vadőr® höz, a ki némán bólintott rá. — Igyunk egyet, urak, — biztatott bennün» ket Radvány. — Néha kiszárad a torkom, tette hozzá; mert nem igen szoktam meg a sok be« szédet. Rövid szünet után folytatta. Eló'léptem a bokrom mögül s magam igye= keztem, hogy meglásson Gerő Anti. Alig tudott szuszogni, úgy sietett. Brúnó majdhogy a nyakamba nem ugrott. — Mi baj, Tóni ? — kérdeztem tőle megle« petten. — A ténsasszony küldött, kérem szépen, felelt hűséges vadőrzőm. Ezt a sürgős levelet akarta eljuttatni az erdész úrhoz. Brúnó nélkül meg nem találtam volna. De ez a kutya okosabb, mint a bíró. Rögtön megérezte a ténsúr nyomát s úgy jöttünk attól fogva rajta, mint a karika« csapás. Alig bírtam a lánczot tartani, úgy húzott maga után. Csak fél füllel hallottam, mit beszél; mert az a sürgős levél nagyon is elfoglalt. Két levél is volt ott különben. Az egyiket a feleségem írta. Kérve kért, hogy jöjjek vissza rögtön, hallgassak arra a másik, mellékelt levélre. A másikat név« telenül írta valaki, a kinek az ákom=bákom vo= násait addig sohsem láttam. Az volt benne, hogy vigyázzak „odakint", mert könnyen baj érhet. Vadorzók lesnek rám. Le akarnak lőni. Azelőtt, a míg sok volt a vadorzó, többször