Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Fekete vér

117 Tökéletesen magamban voltam. Legalább úgy hittem. Egy magaslaton haladtam keresztül, a honnan visszafelé egy kis áttekintésem volt. Megállottam, hogy kifújjam magamat. Egy sűrű galagonyabokor mögött voltam s alig, hogy el= csöndesedtem: megvillan mögöttem valami fé= nyes. Csak egy másodperczig tartott, de azért kitaláltam, hogy puskacső az. Ki járhat itt most, puskával, ebben a tilal* masban ? — Hisz' Komornak a túlsó oldalon kell valahol lennie. A kötelességérzet elfojtotta bennem a vadász* szenvedélyt. Különben hátha így is vadászatról lesz szó; — embervadászatról. Ha tudniillik valami vadorzó kullog itt gyanútlanúl. Még jobban bevonúltam a bokrok közé s me* rőn figyeltem arra a pontra, a hol az imént a puskacső megvillant. Néhány pillanat múlva újra szemembe csapott a villanás; de valami egyebet is láttam. Azt, hogy valaki nagy sietséggel jön ugyanazon a vonalon, a melyiken én idáig jutottam. Az a valaki nem igyekezett rejtőzni; sőt ösmerősnek tetszett. Egy* szer azután megpillantottam előtte egy állatot. Egy kutyát. Az én kutyámat. Az én Brúnómat. Brúnó véreb volt, a legtökéletesebb hannoveri fajtából. A gróftól kaptam s rendkívül ragasz* kodott hozzám. Felséges orra volt s többször is megtörtént, hogy ha távollétemben nem bírt odahaza megnyugodni, elszökött utánam a ren* getegbe és kinyomozott, megkeresett, a nélkül, hogy egyetlen hangot is adott vo]