Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

Különös alakok

89 Meddig várt így, ki tudná. Annyi bizonyos, hogy már lement a nap s a szürkület kezdett beköszönteni. Azaz, hogy kezdett volna, ha éppen gyönyörű telehold nem lett volna, ami oly világítással pompázott, liogy abban jószemü puskás még golyóval is lökette volna a vadat illő közelségből. Egyszer mozgolódást ball Zsemiczky bácsi a háta mögött, jól bent az erdőben. Meglehe tősen nehéz lépésekkel közeledett valami istencsudabogara s aközben nagyokat szuszogott. •— A tót! mondta magában az öreg úr boszankodva. Mo, ez mégis szemtelenség, hogy éppen erre veszi az útját. Ő — már mint Zsemiczky, — békét hagyott neki s most bálából idejön és zajos mozgolódással tönkre tesz minden vadászreménységet. Mines olyan bolond őz, amelyik ekkora szuszogásra világgá ne menne. f — Mo várj, gazember, — káromkodott az öreg vadász szeliden, — majd adok én neked. Tönkre tettél mára, de megemlegeted. Kieszelte, hogy mit cselekszik. A tótnak itt kell elmennie az ő tölgyfája mögött, a régi ösvényen, amelv a szénégetőkhöz visz. Amint ide ér: neki ugrik és ráförmed. A tót nem is tud mást hinni, minthogy az ördög bujt ki a vén fából, hogy őt elvigye. Azt látni gyönyör lesz.. Jött aközben a tót, közelebb-közelebb; ugyancsak sok rözséje lehetett. Meg kellett sajnálni, akkorákat fujt, szuszogott a kapaszkodón. Egyszer meg is állt; ácsorgott, moszatolt, talán ß, batyuját igazgatta.