Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

Pusztai kóborlás

5 s gyönyörködik a lovagjában, aki a maga módja szerint tetszeleg és udvarol neki. Ez a szokatlanul kései légi táncz nem is tartott sokáig. Az ón szerelmes madaram egy nagy körivet lendült, s mintha lelőtték volna a magasból, ugy zuhant alá, suhogva, he a nagy zsombikosha, ahol bátran telepedhetett a párja mellé. Oda ugyan szárny nélkül utána nem mohettem. Közeledtem a különös lidórczlánghoz, amit hogy miért gyújtottak, nem tudtam kitalálni. Hisz' ilyenkor még szúnyog' sincsen, amit a tüzzel-fiisttel el kéne riasztani. Amikor alig voltam már egy kis puskalövésnyire, akkor láttam, hogy mégis pásztortűz az. Rövidíteni akartam az utamat s átgázoltam az elém szögellő tocsogón, amelynek a sarkát jó sűrűn borította a tavalyi száraz nád, Uft-biihii! röffent egy nagyot az a fekete állat, amely előlem a sárból hirtelen felpattant 3 arrább ügetett. A lármás hangra minden oldalról czuppogó csörtetés zaja támadt. Egy konda disznó fetrengett a sárban, nagy kényelemmel, az riadt volt meg a közeledésemre. Valaki nagy. dobogóssal élesztgette a tüzet, amelyre száraz nádat rakott. Odamentem. — Jé estét adj' isten, köszöntem neki. -— Ad, akinek ad, zsörtölődött a vénség, (öreg emberke volt,) az enyém bizony mindig a boszuság. — Micsoda boszuság? fakgattam, mialatt szivart adtam neki.