Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

"Bús az magyarnak élete"

C3 \ tudta a legsötétebb időben is, nincs-e zökkenő az uton; s lia megesett, hogy Penczi egy pohár borral többet ivott s elálmosodott, az se volt baj, mert Ráró ugy hazavitte, hogy csak akkor ébredt fel szunyókálásából, amikor a tanyai kuvaszok otthon ugatni kezdtek s a talyiga megállott-. De ha nem volt is szó derültebb (vagy tán nyomottabb), hangulatról, a lovacska mindenkor résen volt, s kifogástalanul viselte magát, ugy, hogy Pcnczi bátran elábrándozhatott apró utain. Ilyenkor az volt a szokása, hogy önfeledten kezdett dudorászni, mindjobban belemelegedett s csakhamar fenhangon fújta; a nótáját. Ezt: j.Bús az magyarnak élete .. Mindig ezt fújta és soha meg nem unta. Mást talán nem is tudott. De ezt nagyon értette, soha el nem hibázta. Tetszett neki a saját hangja. Gyakran lehetett hallani esténként, amikor már minden elcsöndesült, hogy jön hazafelé a keresztesi ispán s danolja a pusztaságnak, ahol semmiféle rajtkapatástól se kellett tartania: ,,Bűs az magyarnak élete ..." Az bizony. De még csak akkor lett igazán hűs, amikor hehívták fegyvergyakorlatra. Tartalékos tiszt volt, de főhadnagyi szeretett volna lenni, s vállalta az utólagos próbaszolgáin tot. Most már le is mondott volna a dicsőségről; de í'östelte, minthogy a jegyzőkisasszony is tudott róla s makacsul követelte rajta a második arany csillagot.,