Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

Ketten odakint

voltál. Annyi az egész, liogy egy kis leczkéfl adtam neked. — Szép leczke, veszem észre. Most kezdek csak igazán tanulni. Nagyfogu alig birta visszafojtani a kaczagását. De mégis komoly maradt. — Ne merj közeledni, amig jól nem laktam, — parancsolta. — A maradékból, ördög vigye, falhatsz. 'Kancsalnak majd kiugrott a szeme az éhségtől. Folyt a nyála annak láttára, hogy milyen darabokat tép ki a vén gonosz a csacsi torkából. — No, ez mégis sok egy kicsit, — hördült fel tehetetlen indulattal. — S ha az egészet megeszed ? Kitelik ám tőled. Itt rágódd rajta két nap, két éjszaka. — Mit ? még zugolódól ? Mukkanni mersz? Majd adok én neked elégtételt, gyere! Ki sem mondta s már megrohanta Kancsalt. Egy pillanat alatt leteperte. A farkasok leendő vezére vonitott, *nint a kuvasz. Nagynehezen kiszabadította magát s ész nélkül loholt, fel a dombtetőre. Onnan kezdett el átkozódni: — Kutya öreg, mit tettél? Add vissza, amit elvettél tőlem i Add ki a részemet! Becsaptál, vén bitang! Véredet igyák a föllázadt farkasok! szemedet ássa ki a holló Kóródival legyen találkozásod! Nagyfogu azalatt mohón falatozott. Nagyokat nyel", hogy majd megfuladt bele. Hörgött, szuszogott, ropogtatta a csontokat. Egész