Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

Ketten odakint

feje egy ver volf. — Ugass csak, ugathatsz, már, motyogta, éles fogait csattogtatva. Ugy látom messze vagy attól, hogy az utódom légy. A hó nagy pelyhekben kezdett esni. NemSokára olyan sürün hullott, hogy alig lehetett látni tőle. 'A var ju-klarinet'os megérezte a vért, minthogy itt kóválygott volt azóta is az erdő szélén. Ujjongva közeledett: — Kár, kár! — Mit kérdeztetek tőlem az imént? Igen igen, lesz hó, en mondom nektek, lesz! ... i Kancsal elkezdett a dombon üvölteni: —* Aű-únye! de be vagyok csapva, aú-únye! Talán a visszhang felelt neki messziről, yagy egy másik farkas; -— tán épen Alattomos. *— Annyi szent, hogy az erdő felől, messziről;, szintén hallani lehetett egy elfogyó, halk farkasüvöltést» A]