Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

Ketten odakint

revet te. Rövidlátó lóvén, először azt hitte, hogy a keszegháti juhászok nagy komondora jön. De egyszerre föleszmélt. Itt a világ vége! ordította s kétségbeesve rugaszkodott neki. Vaktában fordult a kerítés mögé s abban a perczben — puff I: '— a nyakán lóg egy rettenetes kölöncz. Afire eszmélhetett volna, már másvilágon volt. Nagyfogu el nem eresztette többet a torkát. Kancsal is odaért s akkor belekapaszkodtak ketten a szegény szamárba; elkezdték vonszolni az efrdő táján sűrűsödő bokrok közé. Nagy fogú ugyan elbírta volna egymaga is, de csak hagyta, hadd iparkodjék Kancsal. A testgvakorlat nem árt a „kölyöknek". Végre valahára oly helyre érkeztek, ahol meglepetéstől már nem kellett tartajniok. — Bátya, ez remek volt! Micsoda harapás ez! — hízelkedett Kancsal. Nagyfogu szellemes akart lenni. — Nos, nincs is semmi baja, csak a torka véres, —• mondta fitymáló hangon. i— Az ám! •— ümmögött Kancsal s elkezdte nyalogatni a csacsi torkán a sebet. Do ugyancsak furcsa meglepetés érte. Nagyfogu, míiJrka teljesen kicseréltek volna, dühösen ugrott neki: — Neon takarodol innen ? mihaszna kölyök, te! Kancsal megriadt s félrekökölt. — Micsoda beszéd ez? hisz

4 együtt vadásztunk! Bátya! , , . r— Még azt mered mondani, hogy, (együtt? Tökfilkó, én vadásztam. Te csak hajtó