Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

Ketten odakint

IIS -— Kancsal, te hízelegsz, — mondta, füléig rántva vigyorgó száját, hogy minden hegyes foga kisárgállott. (Biz

c azok már öreg fogak voltak; sok bűntett koptatta valamennyit* A gonoszság patinája rakódott le rájok.) Aztán igy folytatta: — Hát ha már igy van, ördög vigye, ne jöttél légyen hiába, — tanítlak vajamire. Kancsal gyanakvó csudálkozással bámult Nagyfogura. Nem igen szokott az öreg ilyen kedves lenni. Emögött okvetlenül rejlik valami. Eszébe jutott a trójai faló története s magában dünnyögte: „timeo Danaos." — Kár! — zúgott felettök egy riasztó hang. A varju-klarinétos jött vissza. Nem találta a pajtásait. A czigányok rég eltűntek a ködben. — Hé, Göthös! lesz-e hó? kérdezte Kancsal a kóválygó var jut. — Kár! — ha lesz; — kár! — ha nem lesz, — felelt a varjú kitérően s továbh vonultában visszakiáltotta: nem láttátok a bandát? Xagvfcgu fölmordult. — Még tegezni mer a kormospofáju. Ne felelj neki, Kancsal. De Kanosaiban nem nyughatott a virtus. — Már hogyne láttuk volna. Ürdögszekér futott utánok, szél püfölte valamennyit, egyre azt jajgatták: kár, hogy a klarinétos nincs itt, hadd lenne része benne! — Kár, hogv meg nem vesztél! — felelt a varjú messziről. De már ezt nem igen hallotta a két farkas.