Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

Ketten odakint

120 Kancsal Nagyfogu felé fordult. Egy pillanatig megakadt a szeme a nagy, erős termeten. Kern tagadta magában, bogy irigyli ezt a

1 vén baramiavezért. Mikor lesz neki (ba lesz)' olyan rettentő állkapcsa! Aztán esze is van ára Nagyfogunak, több mint tiz más rabiénak. ; — Késen kell lennem, — dörmögte magában, s azzal közelebb ment a vezérhez, aki éppen egy pár lépést tett a sikság felé. Nini, de nagyon húzod a balczombodat! jegyezte meg, csudálkozva. Mi történt veled, bátya? Nagyfogu rántott egyet a vállán. — Eh, kismiska; a minap, hogy éppen megházasodtam, az a hitvány Alattomos féltékenységből orozva belém mart. Egy kicsit sajog még. Hanem Alattomost azóta a hó alól ásták ki a czigánymadarak. Ugy elláttam, hogy belepusztult. Kancsalon egy kicsit végigfutott a hideg. — Késen kell lennem, — ismételte. Nagyfogu megszólalt: — Dologra úrfi; látod ott a völgyben a Kérődi szamarát? Ez a Kórédi a legtökéletlcnebb kerülő, akivel valaha ügyem volt. A ballábamat is ő sörétezte meg . . — A balláhadat? Hisz' az előbb azt mondtad, hogy Alattomos . . Nagyfogu dühös röstelkcdóssel vágott közbe: — Ej! no! lám! hm! ugy! hát! — Amig ezt végig eldörniögfte, összeszedte az oszét. — A jobblábamat akartam mondani, — vetette oda könnyedén. Magában pedig igy duruzsolt: — Mait maid elszóltad magadat vén agyalágyult