Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

Ketten odakint

m ijedt, Eitorf belőle öröklött, titkos gyávasága. De azután vak indulat vett erőt rajta, amikor látta, hogy nincsen haj. Vagy hűsz-harmincz lépésnyire mögötte állott Kancsal, a fiatal farkasdalia, akinek Jövendőmondó, a százesztendős holló, még a születésekor megjósolta, hogy .vezér lesz egykoron g farkasok között. Nagvfogut szörnyen bántotta, Hogy igy, oda tudott valaki lopakodni hozzá, anélkül, hogy észrevette volna. Rámordult Kanosaira: — OVIit szemtelenkedel ? pimasz kölyök! Mái megint utánam jársz ? Hol az a híres önállóság, ami ahhoz kell, hogy valaha vezérek lehessünk?! Tudott az öreg a jóslatról sí csak még jobban gyűlölte ezt a hétesztendős „kölyköt", aki az ö helyét volt elfoglalandó egykor. t— Ne neheztelj, bátya, — engesztelte Kancsal az öreget, — illik, hogy közel legyünk ahhoz, aki mester. Beláthatod, hogy mint utódodnak, tanulnom kell tőled, aki köztünk a legnagyobb — gazember vagy. Nagyfogu eleinte csillapodva hallgatta a hizelgő szavakat, de erre a csattanós gorombaságra megrázta a fülét, mintha darázs zúgott yolna a feje körül. Diihösítette a komázó hang. •— Várj bikficz, — mondta magában, — ezt mihamarább megkeserülöd. Nagyot nyelt, s kahintott vagy kettőt. Ezalatt ráért, hogy összeszedje magát. Valamit forgatott a fejében. Ahelyett, hogy megszidta yolna a kötekedő frátert, mosolygós arczot vágott.