Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

Ketten odakint

Ii Messze, a sik'ságon, amennyire a ködben el lehetett látni, egy kerülö-viskó látszott. A vén ordas nagy figyelemmel bámult arrafelé. A viskó kéménye füstölt. Kékesen, vékonyan szállt fel belőle a gyér füst s aztán nehézkes lassúsággal terpeszkedett, oszladozott; mindenkép lekívánkozott a havas földre. A viskó mögött napraforgó szárral kerített kopár belsőség volt. Kert lehetett az nyáron. Még most is ott van a madárijesztő a közelében. Keresztbe kötött két rúd, az egyik féloldalt a földbe szúrva fa váz meredten kitárt két karjáról rongyok csüngnek le, a leszúrt rúd tetején szalmacsóva van, — azon meg karimátlan kalap. — Mi az isten csudája lehet az, — tűnődik Hagyfogú. Ilyet nem sokat látott még. Amikor a madárijesztőnek évadja van, akkor ő még nem nagyon keresi a síkot. Az ő erdei hazájában pedig nem akad ilyesmi. A rém mozdulatlansága mégis csak megnyugtatja. Arrább tekint s egyszerre fölcsillan a szeme. A sövény mellett észrevett valamit. Egy bús lény ácsorog ott s bölcs nyugalommal fázik. Hosszú fülét szinte a nyakára fekteti, ugy mélázik. Csinos az, a kerülő szamara. Ilyenkor nincs dolga s mit tehet okosabbat, rendes szórakozásába mélyed: várja a világ végét. — Mit mereszted ugy a szemedet, bátya? — szélalt meg most egy tartózkodó hang Kagyfogu mögött. A farkas-Ajax ugy fordult hátra, mintha belelőtték volna. Az első neszre szörnyen meg-