Bársony István: Szól a puska , Természeti képek és vadásztréfák / Budapest, Lampel, [1910?] / Sz.Zs. 1514

A tetszhalott róka

A tetszhalott róka. él Ez az ember senkit sem szeretett úgy, mint a vadászfélét; képes volt követni a puskást egy félnapi járó földre és boldog volt, ha az elejtett vadat hordozhatta. Hanem egyébre nem is lehetett hasznát venni, sem pásztornak, sem favágónak nem maradt meg huszonnégy órán túl és ez alatt a kis idő alatt is meglopta a gazdáját, ha maga Argus lett volna is az. Az erdőbe érve, felállottunk egy hajlós domboldalon, a kerülő meg levitte a hajtósereget egy gyalogúton a völgy túlsó szélére. Mikor a völgyfenékről felsivított hozzánk az erdész patronfüttye, megindult rá nyomban a hajtás is. Mellettem jobbra Bérezi állott, a jegyző. Kövérke volt az istenadta, nem is azért járt velünk vadászni, mintha Nimródnak lett volna valami különös tisztelője, hanem mert az ilyen társas vadászatokon nem volt hija a fáintos paprikás szalonnának, juhturónak, hideg pecsenyének, borocskának, savanyú vizecskének, a mik a Bérezi keblét jobban hevítették, mint akár egy újkori Diána villogó szemei. Jó langyos idő lévén, rámelegedett Berczirc a köcze, ki is gombolkozott azon módon s lecsücsült egy öreg fatörzsökre, melyet egyenesen erre a czélra teremtett a jó Isten vagy száz esztendő előtt. Sipogva, fütyölve, kurjongatva nyomultak a hajtók felénk a dombra. A pokoli lárma kissé felvillanyozta álmos szomszédomat, elkezdte a fejét kapkodni szanaszét, hogy merről kerül már elő valami tigris. Egyszerre csak, lent a patak partján megbődül a Nuczule hangja. — Ne bocsásd hej ! juhhej !