Bársony István: Szól a puska , Természeti képek és vadásztréfák / Budapest, Lampel, [1910?] / Sz.Zs. 1514

Egy múló világról

20 Bársony István határ fölé boruló óriás lombikban. A drága gőzök lerakodnak a földre, az égre; halványsárga lesz a levegő általok; a felhő mintha finom aranyszövctből való fátyolba burkolóznék s utoljára is kihűlnek az izzást sejtető fényességek, elkövetkezik az ellenállhatatlan halványodás, amelynek az egyformaságába legföllebb a fényfogó felhők hozhatnak egy kis változatosságot. Az ember előre tudja, hogy mindjárt elfogy már az utolsó fénymorzsácska is; úgy van vele, mint egy színdarabbal, amely nem izgatja, mert úgyis tudja a végét. Lépésről-lépésre közeledik a szürkeség, az est; nincs ugrása, nincs meglepetése. Hanem az felséges, mikor ez a kettő — az erdei meg a rónasági alkony — összekeveredik. Mikor egyszerre láthatom a csudálatos mozgó árnyakat s a futkosó fényt, meg a kék ég egyenletes szinehagyását. Ahogyan egyesegyedül csak a lápon látom. Ezen a folyvást susogó tengeren, amelyiken a delejtű nem segít s amelyiken semmivé válnék a viharokat álló aczélbordáju hajókolosszus, de a sirály könnyűségével siklik rajta egy darab fakéreg, amit a scsvizek egyetlen sóhajtása összeroppan tana. Vagy nem tenger-e a láp ? Bizonytalan, kiismerhetetlen, csalóka, szeszélyes ? A zöld szín tengere, amely a julius tüzében habzó, forrongó smaragd örvényt mutat. S ebben az örvényben egy elmúlt világ sírja van s az elmúlt világ sírjából a mulandóság kérész-bogár élete támad léptennyomon. Egy óriás temető a láp, amelynek minden szögletét az erjedés tölti be s amely az enyészet nehéz párái közé mégis úgy tudja elkeverni a belőle fakadó élet tide leheletét, hogy az ember ilyen bágyadt lápi levegőben szeretne egyszer haldokolni