Bársony István: Szól a puska , Természeti képek és vadásztréfák / Budapest, Lampel, [1910?] / Sz.Zs. 1514

Egy múló világról

Egy múló világról. if Lent, a fenéken, a korhadás, fent, a víz fölött a csalóka remény. Ki tudja, meddig él ez a zöld ? A lápok egyre fogynak, az eltikkadás évről-évre jobban kiszívja nedvöket. Mikorra a szikkadás időszaka elkövetkezik, megteszi a maga sírásó dolgát a hinár, a tőzeg; elnyeli lassankint a vizet, megsűríti a föld rétegét

; lesz a vizböl először mocsár, azután dagadó sar, lassankint megszilárdul a nap tüzében átpörkölt földkéreg, elbírja először az apró állatot, aztán az embert, s egyszer csak lepusztul róla a nád, marad egy ideig a törpe sas, amíg az is szomjan nem vész a nagy szárazságban s beadja derekát örökre . .. A véghetetlen gyöngeség irtózatos erejű démona a lap: ahol ráteszed a lábadat, ellenállás nélkül süpped le alattad és hiába küzdői a tehetetlenség e hatalma ellen, az ingovány már magának követel és vissza nem ad többet az eleven világnak. A náderdó zöldje a láp szívében nem a remény szine, hanem a kétségbeesésé, mert ennek az erdőnek nincs északi oldala, amelyen a nyirkos mohok megmutatnák az égi tájakat. A nád örökké hajlik, inog; egyformán süti mindenütt a nap, még a kúszó vízinövény se választhat magának naposabb oldalt rajta; észak vagy dél, mindegy az a lápok nagy rengetegében. Itt tessék megnézni egy nyári alkonyatot! Mikor már közeledik az ember a láp felé, messziről megérzi az erjedő nedvességet. Nehéz, ellankasztó szaga van annak, pedig a növényi élet legtökéletesebb zöldje közül hordja szerte a szél. Abban a folyvást érő, kovászos tésztához hasonlatos dagadó humuszban, ami a lápok környékén s szélén évezredes nyugalom után ekevas alá kerül: a kavicsból is csira kelne tán ki. Hát még maga a láp, ahol a sás zöldelő Bársony István: Szél a puska 2