Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Amíg lápok voltak

AMÍG LÁPOK VOLTAK. nagy magyar Alföld rónáit valaha sok helyütt ellepte a laposok mocsara, amely néhol tóságokká duzzadt, néhol meg holt érré törpült, amelynek csak áradásos időben volt folyása. A nagy lápok akkor még java erejükben voltak, ha nem is éppen java terjedelmökben ; hisz' a víz valahogy mindig és mindenütt fogy; a tengerek is apadnak, kisebbednek, ami a velencei álomországot egyszer majd meg is semmisíti. — Magyarország legnagyobb mocsara, az ecsedi láp, egykoron nagyobb terjedelmű volt százezer holdnál; s mire a lecsapolással végképen beteljesedett mulandó sorsa, alig lehetett volna a régihez képest ráösmerni. De még akkor is egy nagy külön ország volt az ; minden más földi világtól idegen. Aki nem látta s nem ismerte, annak tiszta fogalma még a legtökéletesebb leírásból is csak akkor lehet róla, ha legalább más lápokat, kisebb nádrengetegeket ismert, látott. Városi ember, aki elkerül néha valami pusztára és ott a mélyebb hajlatokban fölfedez egy pár holdnyi nádast, amit a nyár aszálya rendszerint kiszárít: azt hiszi, ilyen lehet a láp is, csak sokkal több a nádja. Mintha az, akit a Balatonon tengeri beteggé tesz a fiók-vihar, azt gondolná, hogy ilyenforma lehet az óceánon dúló tájfun is, csak erősebb egy kicsit. A képzelet csudálatosan tud játszani velünk ; de igazi hatalma rajtunk mégis c s a k a valóság érzetének lehet. Ha egy pár holdnyi magas nád között megpróbálok eltévedni, könnyen elveszthetem a tájékozódásomat és mégsem érzek szorongást, mert bizonyosan tudom, hogy akármerre tartok egyenesen : csakhamar ki kell jutnom érzékcsaló útvesztőmből, amelynek a határa erről is, arról is közel van. Hiába nem látok tehát mást, mint az eget; hiába nem hallok hívó-biztató emberszót, amely jelt adna a kiáltozásomra ; hiába van körülöttem minden látszata a teljes és tökéletes elhagyatottságnak : mégsem félek. Valamelyes illúzióba ringat-