Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Amíg lápok voltak

75 hatom ugyan magamat, ha arra való a kedvem, hogy hangulatra lessek ; de még szántszándékkal sem bírom az idegzetemet (ha egészséges) képzelt veszedelem okán fölizgatni. Ellenben tetszett volna eltévedni annak idején az ecsedi láp ezer holdakra terjedő nádasában ! . . . Nem is úgy, hogy kilométerekre beviszi az embert a vezető pákász, azután otthagyja ; csak úgy, hogy a tájékozatlanság csalogasson be bennünket a láp szélébe, csupán csak annyira, a hol egyszerre nem tudjuk többé : vájjon nem befelé tartunk-e, holott pedig ki szeretnénk jönni ! . . . Aki ezt megkóstolta, nem kellett a tengerre mennie, hogy imákozni megtanuljon. A nagy lápok eltűntek és a nádrengetegek helyén ma termékeny rónaság van, ahol eltévedni legfeljebb ködös őszi vagy téli napon lehet, csak úgy, mint mindenütt. De amíg megvoltak, csudás világot tártak elénk, amelynek a szépségeiért örökre kár, akárminő hasznát látja is az átalakulásnak a civilizáció. Lám, Amerikában már féltékenyen őrzik a kiveszőben levő érdekes fauna utolsó példányait; és hiába oly rettegett állat az afrikai oroszlán, sajnálkozva gondolunk rá, hogy egyszer majd kiirtják az utolsó sörényes állatkirályt is a föld színéről. — Hiába ! a legkövérebb disznó sem keltheti bennünk a gyönyörködésnek azt a nemes fajtáját és fokát, amit az oroszlán látása. És ha minden nádszálnak a helyén »aranykalászt« ringat is a szellő: az ettől föltámadó elégedettség érzete egy sereg bűbájos hangulatnak lesz egyszersmind a megölője, ami nélkül, igaz, meg lehet élni, sőt jól is lehet élni, de amiért mégis sajoghat azok szíve, akik részesültek benne és akik az ilyen hangulat-örömöket épp úgy sóvárogják, mint a civilizáció elkényeztetettjei a nekik kedves másféle lelki fűszereket. Valaha a nádasok, a mocsarak, a rétségek, a szikes laposok voltak a vadásznak legigazibb Eldorádói s mindezekből most már alig-alig van még mutatónak. A rónaságokról a »kultúra« elvezette a belvizek legtöbbjét és ma már félnaphosszat is szekerezhet az ember az alföldi vidékeken s nemhogy susogó náddal szegett mocsártavat pillanthatna meg, sőt még egy pár szál nád is csak a vasúti töltések árkából hajladozik feléje elvétve. A vizek, a mocsarak, a nádasok jobbára eltűntek és velők tűnt az ilyen területek őslakossága is. Ami még úgy ahogy, szórványosan itt maradt és időszakonkint, helyenkint, elénk kerül : közönséges, könnyebben alkalmazkodó, akármivel beérő hétköznapi fajta; néhány vadruca-fajta, aztán a szárcsa-cigányhad, egy pár vöcsök-féle, az igénytelen gémek, meg a hitványka vízicsibék, a sásas sarak ez apró élősdiei, amelyeknek igazán mindenütt jó, ahol egypár kanálnyi víz mellett tűrhető búvóhelyük akad. Hajh ! valaha a nádasok világa, a csátéval, kákával, sással vegyes sűrűségek, az ingoványok járhatatlan titkos területe megszámlálhatatlan vizi és mocsári vadnak volt otthona, amelyeknek nemcsak egy-egy fajhoz tartozó népsége volt temérdek, hanem még a fajok sokfélesége is minden vadászszivet izgatva váltakozott. Itt lakott a mi rejtelmes lápjainkon a havas köntösű kócsag ; ez a madárVénusz, melynek a termete karcsú és lendülő, s a tolldísze mintha szűz menyasszo10*