Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Nagykorúsítás

72 egymást taszigáló állatkák, amelyek a nyilt réten ide-oda futottak, s a számuk egyre növekedett. A sötét alagút nem fogyott ki belőlök. Amint szaporodtak, úgy olvastam meg őket. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc 1 . . . Kilenc vadmalac együtt! Vizsgálódtak, szimatoltak, egymást háborgatták ; amelyik valahol megállott, hogy a gyepről fölszedjen holmi zsákmányt, az mindjárt magához csődítette ezzel a szereplésével a többit is. A kormos ördögfiókok közül kettő hátra figyelt. Amint az alagútból előbukdácsoltak, ott is maradtak, mintha vártak volna valakit, akitől nem akartak nagyon elszakadni. Pedig lehettek már vagy három hónaposak. Nemsokára csakugyan megjelent az a valaki az alagút fekete szájában. Egy bozontos, magas, keskenytestű, soványra szopott vén vadkoca. Ezeknek a fürge malackáknak a mamája. Sörtéjével söpörte az alagút tetejét, egyelőre csak nagy monstrum fejét dugta ki, úgy figyelt, szimatolt. A sötét környezetben olyan volt a még sötétebb komor lény, mintha az ördög leskelődnék a bokrok barlangja előtt. Végre megindult. Fejét föltartotta, úgy szaglászott, szimatolt. A malacai már előre rúgtattak ; folytatták a nyílt térségen a játszó tülekedést, a kíváncsi kutatást, a minden lében kanálkodást. A vén koca jött utánok, s döcögve, hosszú fejét ismét lecsüngetve közeledett. Hanem a gyanakvás csak nem hagyta el. Minden tíz-tizenöt lépés után újra megállott, figyelt. Mozdulatlanul tűnődött, hallgatódzott. Látszott rajta, hogy egy pillanatra se bizakodik el. Malacai közül az egyik hozzászaladt és neki akart esni a szopásnak. Nem engedte; kelletlenül rázta le kölöncét, hadd szokjék most már önállósághoz, szabad koszton. Elég erős már arra. Megint errébb jött, s megint megállt. Valami nyugtalaníthatta. Rendkívül óvatosan tett minden lépést. A malacai folyvást körülraj ózták; volt úgy, hogy mind a kilenc egymás hátán tolongott. Egy lövésre több is ott maradt volna. De a vén kocát lestem. Oda akartam várni egészen magam elé. Addig gyönyörködtem volna a ritka látványban, a vadmalacok hancurozásában, amíg csak lehetett volna. Hisz' a zabtábla mögöttem volt, túl a fenyvesen ; s a koca holt bizonyossággal oda igyekezett. Tehát mellettem kellett elvonulnia, minden pereputtyával együtt. Most megint fölkapta a fejét. Merően, mozdulatlanul figyelt. Olyan volt, mintha vasércből öntötték volna oda, ahol állott. Csaknem teljesen szemközt volt velem. Keskeny sovány elejétől a hátulját nem láttam. Akkorát fújt, hogy odahallottam a bokrom mögé. Csak egy lépésnyire volt a bozótos szélétől, és minden jel azt mutatta, hogy rendkívül figyel. Hallhatott vagy érezhetett valamit, amit az én gyarló érzékem még nem vett észre. Ha most elugrik s bevált a sűrűségbe — vége; sohase látom többet.