Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Csel a ravasznak

CSEL A RAVASZNAK. szürkület derengése kezdte már eloszlatni az éjszaka homályát; az erdő szélének a körvonala nem folyt annyira egybe, mint az imént. Az az egyforma sötétség, amibe a fák éjjel takaródznak, sejtelmesen színesedett ki a zöldnek különféle árnyalatává, aszerint, hogy milyen fának a lombját díszítette. Az égboltról elszökdöstek a csillagok. Cak a hajnalcsillag álmos szeme pislogott még le a nesztelenül sompolygó felhők közül, amelyeket mintha kergetett volna valaki odafent. Szél járt a magasban s meg-megsuhogtatta ostorát. A felhők attól surrantak úgy tova. A derengő égen tömörülő nyájnak látszott az egymás nyomát járó felhőzet. Idelent ellenben alig mozdultak a fáradt szélkölykek. Annyi erejök sem volt, hogy meglibbentsék a gyönge galyakat. Mindössze is a buján terpeszkedő leveleket bírták megremegtetni néha-néha. Az erdőben halk kopogás hallatszott, mintha láthatatlanul bujdosó szellem kérdezte volna a fát, amelynek az odvába kéredzkedett: »szabad ? 1« A felelet sokáig késhetett, minthogy a halk kopogtatás nem akart megszűnni. At is változott lassankint szabályos, ütemes kopácsolássá. Az a lopódzó négylábú kalandor, aki a síkságról éppen most érkezett a fák alá, hallgatódzva figyelte egy darabig a gyönge zajt, s kisvártatva félhangon mormolta : — Ez mindig ilyen korán kezdi. Huncut gyomra lehet, hogy ennyire nem hagy neki békét. A baglyon kívül egyetlen madár sincs még ébren, csak ez a napszámba járó fakopáncs. Hogy megkopog a bolond ! S utoljára is holmi féreggel lakik jól. Elfojtott kacagás szakította félbe a kalandozó rókát. Ravaszdi nemzetségének ez a bölcselkedésre hajló tagja nagyot szökött a lomb homálya alá s izgulva kérdezte : Ki az ördög jár itt ?