Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Csel a ravasznak

63 — Ne ijedezz bátya, — szólott mögötte a fa tövében egy gúnyolódó hang. — Lefitymáltad a fakopáncs reggelijét, holott magad békával laktál jól az éjjel. Azt nevettem. — Honnan tudod, paraszt ? — förmedt fel a róka, s boszúsan meresztette szemét arra a fehértorkú állatra, amely a fa alatt most éppen megmozdult. -— Ejha 1 . . . paraszt én, aki tízszerte nagyobb úr vagyok, mint a legderekabb vörösbundás ? 1 Végigjárom az erdőt, fáról-fára szökellve, s áruló nyomot sehol sem hagyok. Búvóhelyem száma légió, hogy rám akadni csak véletlenül lehet. Megkerítem a fán alvó fácánt, és az ágról rávetem magamat a gyanutlanul legelő őzgidára. Mindezt csak mi nyestek merhetjük. A róka röghöz kötött éhenkórász mihozzánk képest. Hogy pedig a békavacsorát honnan tudom ? Hm, pajtás: orrom van 1 S amikor az imént itt ácsorogtál, alig egy pár lépésnyire tőlem : sem nyúlszagot, sem fogolyszagot, de még csak egérszagot sem éreztem rajtad. Pedig a bajuszodon mégis csak megmaradt volna valamicske a vacsorád ingerlő illatából. Ehelyett mocsárszagú vagy, mint a büdös gémek. A róka magában mérges volt ugyan, de jókedvet mutatott, hogy azzal elüsse a dolgot. — Haha 1 nyest-pajtás, igazad van. Elnyeltem egy pár békát, de csak nyomtatékul. Előbb egy gyönyörű kövér vadrucát fogtam a zsombikosban. — Nono, nem vitatom; gusztus dolga, hogy ki milyen szájízt szeret, — felelte a nyest oly hanghordozással, amelyben ez volt: nekem beszélhetsz; tudom, amit tudok. Két lábra állt, nekitámaszkodott a fának s nagyot nyujtódzott, hogy a dereka is ropogott belé. »Ez aztán jól esett! . . . No rókám, isten megáldjon, én nekem még egy kis dolgom van az én madárutamon. Ma mókust reggelizem«, — mondta dicsekedve. Egy szempillantás alatt úgy felfutott a fán, hogy a rókát az irigység csak úgy pukkasztotta tőle. Nemsokára a tizedik fáról kiabált vissza a nyest, elfojtott hangon : látsz-e ? — Lásson meg téged a sistergő menykő minél előbb, — dörmögte a róka. Biz' isten szegényes volt az éjjeli zsákmányom. Az a vadruca korán észrevett s hápogva szállt el az orrom elől. Pedig most már késő az idő arra, hogy valami okosat kezdhessek. Csakugyan rohamosan közeledett a nap. A piros hajnal nyomon követte a szürkületet s most már a rigók is megszólaltak. Az erdő mélyéből éles sivítással jajongott ki a zöld harkály hivogatója, s a ritka vágás táján a csilp-csalp füzike egyhangú szólama szálldosott szét valamelyik felnyurgult csemete tetejéről. A róka ásítva bandukolt beljebb az erdőbe s hümmögött. Csak legalább ne hullott volna ekkora harmat ! . . . Most még a gazost se bújhatom, mert ott egy félperc alatt csupa lucsok lennék. Ha telecsapódik harmattal az orrom, úgy szuszogok, mint a falusi kántor, hogyha náthás. Hallottam a minap, mennyit prüszkölt-krákogott a pincegádorban, a szőlőhegyen, amikor berúgott s kint maradt éjszakára. Nincs