Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Magányos utakon

60 a mély völgyek dágványos aljáig, ahol szarvas fürdik hűs nyári hajnalokon; belekerülnék a morajló patak valamely elhagyott sár-medencéjébe, ahol vadkan bűzétől terhes a levegő. Már öregeste van s az én utam a csererdőn át visz hazafelé. — Ritka erdő, nem is valami lombos; — a hold sarlója könnyen meghintheti az alját gyér sugárral. — A magány csak annál nagyobbnak tetszik itt, minthogy a sötét erdőben is látok a derengő fény világítása mellett. A faoszlopok nem mozdulnak, mégis úgy tetszik, mintha nesztelenül lépkednének felém. A hold teszi. Amint a felhőrojtok mögül előbukkan: a fát errébb tolja ; s ha újra elbúvik : a fát messzebbről sejtem. Káprázat kél, káprázat tűnik; — az erdő mélyén beszélget a patak, amelynek mintha félénkebb volna a szava nappal. . . Egy kuvik sikolt bele a homályba, ami itt már fölér az éjszakával. — Más hang most semmi sincsen. Hiába állok, várok s leselkedem : a titkos sötétben nem mozdul halk lépés ; nem jár most erre sem vadászó róka, sem a vágásba igyekvő nagy vad. — Még egy egérke sem. * * * Es mégis kezdődik valami, ami zajtalanul is mozgalmas élet; ami a némaságával is csupa nyugtalan kíváncsiskodás. Megjelenik egy fénypont a homályban s remegő bizonytalansággal rezeg errébberrébb. Egy pici zöld csillag, amely úgy hasonlít azokhoz odafent, csakhogy sokkal elevenebb. — Alig hogy egynek a rejtelmes fénye kigyúl, megvillan a nyomán a másik is ; minden pillanat új meg új röpködő lámpást lobbant; a számuk egyre szaporodik ; látom őket a levegőben, mintha egy ponton állanának, pedig csak leszáll egyik-másik a sötétben láthatatlan galyra. Látom a vándorló csillagot, a lidércfényű tévelygő csöppséget, amint úszva száll és egymást elérvén, tovább suhan. Jön — jön az egyik, s közeledik; — a másik megy és távolodik; — megannyi ragyog, villog, fénylik; kísérteties csöndben sürög-forog ; libegve táncol. Szentjánosbogarak éjszakája van ma. Júniusi éjszaka, amikor a kis földi csillagok ezrével jelennek meg, és rendezik a nagy csillagvándorlást, a legszebb csillaghullást, itt, a méla erdőség mélyén, ahol ezt a tündéri színjátékot nem szokta más látni, mint a lopódzó róka s a vágás felé igyekvő szarvasnép. Halotti csend ! Még a szellő is elült, elszunnyadott. Ez kell a szentjánosbogárnak; mozdulatlan levegő, amelyben a maga gyönge szárnya is bátran szállíthatja. Honnan jönnek ? Hová igyekeznek ? . . . Nézem egy fa mögé lapulva ; pedig ő miattok ott kint is figyelhetnék; magam sem volnék külömb, mint ezek a nekik ártatlan cserfák. Rajzik a sok kis villó csillag;... ha a kezemmel elérem némelyiket, amint gyanútlanul száll el a közelemben : kicsi puha féreg lesz belőle. Sötéttestű, nyomorult