Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Gulyások

56 maradhatna, s ha csak a félszemét meri is lehúnyni: már annak kárát vallja. Addig nincs nyugalma, amíg be nem áll a — mit mondjak? — bandás szervezetbe ; hanem attól fogva azután egy húron is pendül a többivel. De nehogy ezt a beállást csak olyan könnyűszerünek gondolja valaki. Érdemet kell arra szerezni; először hűséges összetartással, amivel a gulyás a gulyáshoz húz és ennek akármi bizonyítékát is kész adni. Azután következik a nagyobb, a java, amikor a már erkölcseiben kipróbált gulyást a többi fölavatja. A fölavatás nagy dolog gulyáséknál, és csak számadót illethet; bojtárt soha. A bojtár az engedelmes eszköz mindenben, aki még a bajt is vállalja; sőt köteles vállalni, ha számadóról van szó. Megesik, hogy a számadó gulyájában idegen tehén vagy tinó »találódik« (ami egyáltalában nem is nagy ritkaság) ; ilyenkor a számadó vállat von : — »Mit tudom én, kié-mié ? hozzám úgy hajtotta ez meg ez a bojtár, fűpénzre, hogy aszongya, a sógoráé, vállaljam, mint a többit; én csak nem kereshetem apját-anyját ?« Azt a bizonyos bojtárt azután előveszik ; de akkorra már megvan számára a híradás. A bojtár azután »vall«. Beösmeri, hogy ő lopta biz' a tinót. És ül a számadóért, akinek még a hajaszálát se érheti bántódás. Amikor Kancsár István gulyásszámadót avatták, valahol a peszéri puszta táján, összegyűlt ott messze környékről a sok gulyás, meg a jó Isten tudja, mi mindenféle ember, akit ott előbb sose láttak. Nagy üstbográcsban főtt a paprikás, és a legfinomabb cukrászsüteményt kínálták a meghívott kevés úri vendégnek. Hogy micsoda lakoma lehetett az, sejteni lehet abból, hogy amikor három nap múlva vége volt: a számadó padlásán még tizennégy megmaradt juh és vagy öt borjú csüngött, levágva, elfogyasztásra készen. Rezesbanda muzsikált és messze földön nem volt egészen józan ember; de olyan se ám, akinek azért eljárt volna a szája. Nehogy mult századbeli mesének tartsa az olvasó; most volt, alig egy pár éve ; még akkor leány volt Görög Mari, a peszéri erdőcsősz virágszálmagzatja, barnapiros gyönyörűsége, akit azután, talán három vagy négy évvel ezelőtt, Móricz Pista vett el, a kancsal bojtár, aki — mondják — veri a szépséges asszonyt, de az csak annál jobban ragaszkodik hozzá. A násznagy ugyanaz a Kancsár számadó volt, aki a fölavató gyülekezeten így jellemezte a társaságot: »mind igaz ember ez, kérem az urakat; csak az »i«-t tessenek az igazból elhagyni.« Csendőrfajta, itt nem boldogul. Hiábavaló a faggatás, az előállítás, a vallatás, a nyaggatás : úgy eligazítják a kíváncsi bíróságot, hogy mindig északfelé keresi, amit délnek hajtottak el. Megesett, hogy valamelyik vádlott, akiért tűvé tették a megyét, két esztendeig bujkálhatott pusztáról-pusztára, senki ki nem adta. Utoljára mégis akadt Judása, jó pénzért; egy kapzsi bojtár, aki megsúgta a csendőröknek, hogy a szalmazsák alatt lapul odabent, akit keresnek. Érre azután a humoros őrsvezető bement a társával a házba és ráült a kérdéses szalmazsákra. Ott fészke-