Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Gulyások

GULYÁSOK. magyar puszták világa lassankint összezsugorodik. Fogy a végtelennek tetsző rónaság, amelyen a határt ott kellett keresni, ahol a föld az éggel összeölelkezik. A róna ugyan megvan ; de a kultúra széttagolja. A városok és a falvak terjeszkednek ; aki nem fér el bennök: kihúzódik a mezőségre és tanyát ver odakint. Pedig a pusztai tanya olyan, mint tavasszal a szélkiáltó madár. Ahol egy leszáll a szikes tó partjára, oda a társai közül százan is kívánkoznak. Ha a lakatlan rónán fölépül az első patics-viskó, amelynek állandó lakója van: csakhamar elkezdik verni, építeni valahol a szomszédságban a másodikat, aztán a harmadikat; s lassankint a többit. Eleinte annyira esnek egymástól, hogy az emberszó még nem ér el odáig, pedig a puszta fölséges tiszta levegőjében, nagy csöndjében, hihetetlen messzeségből is átszólogat egymáshoz a tanyás. Egy kicsit emeli a hangját, de nem kiabál ; — hisz' abba beledagadna a nyaka és golyvát kapna tőle. — Lassú ütemmel mondja, amit mond, hogy minden szótag bátran szállhasson; se előtte valóval, se utána következővel össze ne keveredjék, így lehet könnyen megérteni; nem kérdik akkor onnan túlról: mi az ? mi baja kendteknek ? ! . . . Hovatovább közelednek azután a kint lakók egymáshoz. Ahol ezelőtt tíz esztendővel még úgy ácsorgott a széles mezőségen az a néhány tanya, mint amikor a bogárzó jószág szerte fut és ha nagy iramlás után megáll, csodálkozva néz szét, hol is lehet a többi : ma már olyan arra a puszta, mintha csudát látó gulya szaladna össze, (mert nemcsak széjjelriad ám attól) ; a sok fehér házikó mindegyre szaporodik; maholnap akár faluvá sűrűsödik. Ettől fogy el lassankint az igazi nagypuszta és az elmúlásba viszi magával mindazt, aminek addig volt rajta jó élete, amíg a mező nem termett mást, csak zamatos füveket.