Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Gulyások

54 A földi végtelenség, ami beleröpült volt a menyégbe, szárnyabénultan hanyatlik vissza a minden oldalról eléje vont mesgyék közé. Mint amikor Árgyilus királyfi megérinti tündér Ilona fátylát, galambszárnyát, s akkor elhal a varázslat, elernyed a tündérhatalom ; földi asszonnyá válik a másvilág királykisasszonya : olyan ez is. — Jön a kultúra, az emberi haladás ez Árgyilus királyfia, és amihez nyúl, az megváltozik ; sokszor talán jobbá ; annál ritkábban szebbé. Nekem ugyan beszélhet Kultúra ő felsége : az emberevő gyárakért, kőszénfüstös telepeikkel, szabadon vállalt rabszolgamunkáikkal és gépembereikkel, akik közül ezren meg ezren egész életökben egyazon csavart fúrják, faragják, ráspolyozzák, s aztán azt az egyféle munkát tudják is, mint a parancsolat (hogy meg nem őrülnek, mire a százezrediket jubilálják) ; — mondom, ezért az egész nagyszerű kultúrvilágért nem adok egy kéve napsugarat, egy marék virágot, egy fuvallatnyi illatos enyhe szellőt; — hogy ne is szóljak a fölséges, csudás végtelenségbe való elmerülésről, ami áhítattal tölt meg ; — holott az emberrel zsúfolt városi kriptákban jobbára csak ökölbe szorított kezeket, véresre harapott szájakat, elégedetlenségtől sápadt arcokat látok; — és amit hallok, az elfojtott, vagy hangos káromkodás, amivel még az imádkozót is gyűlölet veszi körül. A békesség nyugalmas hazája, a puszta, érzi a kultúra türelmetlen érintését és attól rohanvást alakul át. Űgy megváltozik, hogy maholnap mindjobban el is fogy. — A fehér gulyák eltünedeznek róla és helyöket az »importált« tarka jószág foglalja el, amelynek nem a szabadság — tehát nem is a puszta — a hizlalója, hanem az istállóban elfogyasztott sok mindenféle moslék. Minthogy a puszták — a régiek — változnak, eke alá kerülnek s így a legelő jószág számára kisebbednek: csenevészedik és gyérül a kint lakó gulya is. Ahol gulya nincs, ott viszont minek a legelő ? íme a végzetes körforgás, amelynek a pályáján nincs megállás. A pusztai ember mélán dalolhatja : »Nem úgy van már, mint volt régen«; — a régi gulyás is más volt, mint a mai. De a mai is : meddig marad meg ? holott fölszántják a pusztát a gulyája alól. Ma még van gulyásélet; de a juhászságnak jóformán befellegzett. Minél olcsóbb a gyapjú, annál jobban kisül, hogy az ördögnek sem kell juh. — A juhász, ha teheti, vasúti bakternek megy, vagy béresnek szegődik. A pásztornép közt juhásznak, kondásnak van a leglustább, legunalmasabb élete ; mind azt hánytorgatja, hogy sem vasárnapja, sem ünnepe ; maholnap nyolc órai munkaidőre kínálkozik nagy ímmel-ámmal; azontúl pedig őrizze a nyájat a gazda, akibe »modern« pásztori fölfogás szerint, hadd csapjon a sistergő istennyila hétszer egymásután. A régi gulyásnak még állott a világ. Eszembe jut öreg Istvány, a fonálbajuszú számadó, akinek varkocsba volt fonva a haja, a hangja pedig recsegett, mint a repedt fagót. A karulyi nagy homokpusztákon ő volt az úr, aki félvállról beszélt a grófjával is. Istállót sose látott vad tinókat nevelt és sallangos, tüzes lovon járt, amely még a kurjantás milyenségéből is tudta, mit akar a gazdája. Amikor negyed-