Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Őrség

45 — S addig kerül-fordul; járja a belsőséget. — Igen, de éjfélkor pihenek. — Akkorra elfárad ? — Dehogy ; hanem akkor a lelkek mozognak. — Ostobaság. Rám nézett; megcsóválta a fejét. — Pedig azt még a kutyák is megérzik. — Olyankor békén hagyják a tolvajt ? Az öreg ember vállat vont. — Idevalósi ember vagy éjfél előtt lop, vagy jóval éjfél után. Én aközben még sose láttam tolvajt. — Persze, ha nem kereste. Durcásan mondotta : lehet. Ki kellett engesztelnem. — Fogja, egy szivar, Bertók bácsi. Megköszönte, elvette, zsebredugta. — Miért nem gyújt rá ? — Nem élek vele ; jobb a bagó. — Az se igaz ám, öreg I — Mit tudják azt az úri népek. Cukor ! Csupa cukor I . . . — Oszt' maga egymaga bakter itt ? — Mért lennénk többen is naplopók ? — Hát a felelősség ? . . . Sok mindenre kell ügyelni, vigyázni. — Azt nemcsak magam végzem. — De, ha egymaga van. — Vagyok is, nem is. Ahogy vesszük. A szérű felől elnyújtott vonítás hallatszott. — Az is segít ott, ni 1 Nem értettem. Jobban megmagyarázta. — A gépész kutyája, aki ott vonít. Nagyon jó házőrző. — Huncut torka van, hallom . . . — Bizony, az még engem is megugat. Mert hogy csöndben járok. — A bakter csak nem járhat lármával ? — Dehogy is nem. Vajai mindig úgy járt. — Hogy-hogy ? — Elindult és kiment a szőlőkert jobb sarkára; ott elkiáltotta magát: Vigyázzll — Azután átment lassan, döcögve a balsarkára, ott is azt kiáltotta: Vigyázz 1 ! A tolvaj mindig tudhatta hol jár. — Ki is lopták a szeme világát, tudom. — Osztoztak ... — súgta halkan, mintha valaki hallgatná. — Tyűhh, az áldóját 1 — riogott hirtelen s fölkapott egy rögöt az út mellől. — Nyitva maradt az ajtó I