Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

A »Hatalmasok«

153 Ki a legény ? ! . . . Ki bírja tovább fényes ragyogásban megtartani az ő árvalányhaj-díszét ? ! Ki fogja meg a maga számára legtovább a Napot, akinek a mosolya piros rózsát fakaszt a havas ormon ? ! Eleinte minden csúcs ragyogott; — a nagy fekete kő-óriások fejét buján koszorúzta a napszállati rózsa. Azután kezdett egyik-másik halványodni. A fény fogyott. A homály erősödött. A szegény kis Tupán már kialudt a misztikus lidércláng; a Koncsiszkó és a Szoliszkó most küzdött egyforma erővel, hogy a holtversenyből legalább egy fél másodperccel törtessen előre diadalmasan. A többi gigász mellett mind a kettő »letört«. — Szinte mámorító, vad és szenvedélyes zúgást hallottam a bércek felől. A versengés lázának a zaját. »Rajta ! Rajta 1 Ne hagyd magadat vén Kriván ! Most terajtad a sor ! Nézd, hogy lobog még a Tátracsúcs ? ! Nézd a két nagyhatalmat is, a büszkéket : a lomnicit, meg a gerlachfalvit; hogy égnek ! Kolosszus testök mintha kinyúlnék, megdaliásodnék, amint a Nap után néznek; fejőkön ott az izzó glória; a Tátracsúcs egyszerre ragyogtatja dúsgazdagságát, csudás diadémjét, minden tagján dobzódva elszórt gyémántkincseit. Azok még bírják ! Azok mellett te elbukol, öreg csont ! . . .« És a Kriván is kezdett homályosodni; — a ragyogó fejdíszért már csak hárman versengtek. A küzdelem tartott s azalatt az égbolt nyugatról keletnek egyre halványodva megmutatta, milyen lehet a pokol mezőin a göröngyös szántás, amit vasérc kékesen barna talajába tűzeke hasgat barázdásra. Az ég a liptói havasok irányában sűrűn bárányfelhős és ez a felhőzet ezerráncú ; a ráncok szabályosan futnak egymás mellett, mint a szántás barázdái; s a barázdák élét izzóvá égeti a Nap tűzekéje. Ebben a kétfelé elvesző pirosságban egy nagy opálváza látszik. A felhőjáték szeszélyes munkája ez. Alabástrom a talapzata; enyhén-tompán szivárványos maga a tündéredény, amiből fehér-laptarózsa és fürtös akácvirág bokrétája nő ki . . . Tátracsúcs ! Szépséges Tátracsúcs, hogy elhalványodtál egyszerre ! . . . A gyémántékszerek kékes hócsíkokká s apró fehér foltokká válnak rajtad. Még csak a két utolsó szorítja egymás mellett a versenyt a napfényért; s közülök is egy másodperccel tovább ragyog a királyi homlok, a gerlachfalvi, hogy aztán az isteni komédiának egészen vége legyen. * * * Este van, este van ! Esti harangszó ideje. Az égen még csak egyetlen kis fényesség látszik ; — egy piciny felhőfolt, amely jóval magasabban úszhat a többinél. Léghajó alakja van ; — nézem a gömböt, amint csillogva halad ösmeretlenbizonytalan útján ; — alatta van a kosár, amit ködszálak kötnek össze a gömbbel. . . Mindez csak képzelődés. 14