Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

A »Hatalmasok«

154 A valóság itt van előttem, ezekben a komor bércóriásokban, amelyek egyre élesebben rajzolják bele körvonalaikat az égboltozat nagy ürességébe. Amikor ember még nem volt a földön, ezek már itt voltak, s ilyenek voltak akkor is ; — millió évesek és mégis fiatalok ; egyformák s ugyanazok. A Nap megsütötte meztelen testöket, a hó belepte őket s a vihar lesöpörte rólok a havat. Állották mindezt akkor is, mint most; — és versengtek az utolsó napsugárért minden alkonyaton, — s minden hajnalon a Nap első csókjáért. A verseny vége mindig ugyanaz volt; a Tátra szellemei akkor is felsüvítettek a szél kürtjével : »vén Kriván, öreg csont, lemaradsz !« . . . Csakhogy nem volt, aki hallja és megértse. És ha majd nem lesz ember a világon, akkor is minden csakúgy lesz itt, ahogy most van. Feketék lesznek a gigászok s komorak ; — ámbár hó lepi be őket ; egyre több hó, mert elfogy lassankint a föld élete. Akkor már csak a szirtek világa gyarapodhat; a bérc még nagyobb lesz, mert lekopik róla minden élet; meztelen lesz végig, a sarkáig. És senki se fogja tudni: melyik volt a Kriván, a Tátracsúcs, a Bástya. Hisz' az utolsó emberrel minden elmúlik, amit rólok a tudás és a képzelet valaha szájról-szájra adott. Következik a nagy kietlenség, amelyben hiába óriások a szirtek, senki se tudja már azt; hiába süt a Nap, senki se érzi már azt. Még képzelet sincs többé, amely megsejtse a kőszirtek e babiloni tornyainak a lelkét, s hallaná, mint biztatja a Hatalmasokat: »Ne hagyd magadat ! . . . vén Kriván, öreg csont, te 1 1« . . .