Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Árnyak az éjszakában

11 Vérszomjas szúnyograj vesz körül s szívós kérlelhetetlenséggel támad nekem. Keztyűs kezem motólaként jár az arcom körül ; de csak riasztgatni merek, gyilkolni nem. Ha rajtok ütnék, csapkodó zajt okoznék ; pedig akit várok: a legkisebb gyanús neszt is szörnyen nehezteli. Az apró hóhérok vijjogó gyászdalokat sírnak a fülembe, hogy szinte fülzúgást kapok tőle. Egy tucat a szememre ádázkodik ; a másik rajnak mérges tőrdöféseit az arcomon érezem. Csuklóm, nyakam himlős a sok szúnyogcsípéstől. Ezren egy ellen: ez az arány. S ha egyet elnyomok valahogy közülök, rögtön tíz siet a helyére, vigasztalan megsokasodással. Amikor legkeservesebb csatámat vívom az apró hóhérokkal: jelt ad magáról az, akit várok. Mintha orgonafujtatóval szusszantottak volna odabent, olyan hang kél. Még a lépését sem hallani, olyan messze van s máris kifelé szaglász. Minden mozdulatot csak percekig tartó figyelés után mer kockáztatni. Előttem, a síkon, világos éjszaka; mögöttem, az erdőben, fekete éjszaka. S aki ott jön, az az éjszakánál is feketébb nagy árnyék. Járt ösvényen, kitiport vadváltón jön, azért oly nesztelen. A róka is azon lopódzott az imént. A szél folyvást nekem kedvez. Száz lépésnyiről érzem a nagy árnyék átható »parfümjét«, amit félreösmerni lehetetlen. Most éppen az ezeregyedik oltott szúnyog telepedett le rám. Úgy érzem, végem lesz. Egy csepp vérem sem marad. De azért inkább meghalok, semhogy megmozduljak. Jön 1 . . . jön 1 . . . Újra megáll és fúj, mint az indulóban levő gőzmozdony. Kínos, gyötrelmes, nyugtalan, felséges pillanatok 1 Megérnek egy kis mártírságot. Ha a nagy árnyék kissé sokáig vár és hallgat: aggódva s csodálkozva villan át agyamon a gondolat: csak nem szökött meg ? 1 csak nem nyelte el a föld ? 1 Ilyenkor nyitott szájjal szeretnék lélekzeni, hogy még jobban halljak; de nem lehet. Abban a pillanatban beszívnék egy tucat szúnyogot s fuladoznám tőle. Képzeletem annál élénkebb, minél bizonytalanabbá válik a csend. Hátha olyan puha ösvényen jön, hogy nem is hallhatom ? Ki tudja, nincs-e itt, mögöttem s én meg nem moccanhatok, meg nem fordulhatok 1 . . . Megint közeledik; halkan röffen, mintha elmaradozó társainak szólna. A sűrűség szélétől már tíz lépésnyire sincsen. Hiába vagyok feléje háttal: a lelki szememmel tisztán látom. Előre sejtem, milyen. Bozontos fejű, pisla szemű; goromba vén legény ; hajh ! Szoborként állok s lesem, hogy a homályból kidugja végre szimatoló orrát, utána a fejét s aztán elszántan lépjen a világosra 1 . . . Megteszi-e vájjon ? ! .. . A szúnyogok megesznek. A pokol dőzsöl rajtam. Türelem ! el ne hagyj I Folyvást szédítő parfümöt hoz a szellő. Ahány farkas érezné, mind vicsorogna rá, örvendő, félő izgalmában. 2*