Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

A »nagy úr« hazájában

90 Vezetőm szorosan hajlik hozzám, úgy súgja a fülembe : — »Eléje kerülünk ! csak le, a farkas-tóhoz ! Ha szerencsénk van, még jókor érkezhetünk.« Nem lehet megtartani a rendes óvatos lépést, minthogy újra sietnünk kell. Megint a tetőnek indulunk ; azon túl van a nagy sűrűséggel borított mély völgy s annak a fenekén a rejtett farkas-tó. Üjra kapaszkodunk. Egy galy nagyot roppanva törik szét, amint véletlenül megcsúszom s rálépek. Arra riadás, lótás-futás, vágtatás zaja támad a fák közt. Lihegve állok meg. Egy pár szarvastehén ácsorgott a sűrűben ; talán éppen a mogorva udvarlót várták ide, amely viszont őket keresi most. Szuszogva-fújva lépegetek tovább, amíg csak a tetőre nem érek. Ott mintha tűz égne, olyan sárgán fénylik s pirosan rezeg az egész magas tájék levegője. A nap van itt újra, a felséges nap s még egyszer, utoljára rám mosolyog. »Üdvözlégy nap ! Felséges örök láng ! Élet és megváltás ! Halálnak legyőzője !« Űjjongtam a szívem fenekén s belenéztem egy gondolatnyi ideig a nagy pirosságba, amelyből a káprázatok fénye árad szét a mindenség milliárd irányára. S a káprázatok tündérvilága egyszerre körém vonta túlvilági fátylát. Megláttam a régen eltűnt tavaszt, amint rózsaszirmokból font koszorúval a fején nézett vissza a hervadó földre a nap közepéből, ahol mosolyogva pihent. Az ilyen pillanat nem tarthat sokáig. Hamar ki kellett józanodnom. A nap, mintha csak azt várta volna, hogy még egyszer lássam: rögtön lebukott; elmerült a mérhetetlen óceánba, ami a hegyorom mögött himbálta az egyre gyülekező, szaporodó felhőt. Előttem a ködöket növelő mély völgy, amelynek némely része fenyvestől feketéllik. Abba kell leszállnunk. Az ősz szele siránkozva bocsát utunkra. A kanyargó cserkészúton úgy sülyedünk a mélybe, mint két testetlen árnyék. Valamelyik kanyarodónál egy undok rém, egy óriás varangy moszatol előttem az avaron. Ijedten mászik utam vonalán ; alig bírok kitérni előle a keskeny ösvényen. így is megrúgom véletlenül; arra elkezd lefelé gurulni a sötétségbe ; úgy rémlik, mintha dühösen nyújtóznék, kapaszkodnék, de sehogyse bírna megfogódzani. Már a völgyben vagyunk s a farkas-tó páráit lengeti felénk a levegő játéka. Csak most látni, milyen igazi este van itt. A fák közé néhol be sem férkőzhet már a szem. Csak ahol ritkásabb az erdő, ott lehetne még észrevenni, ha valami nagy test közelednék. Az imént még egy cinke sem cippant, most egyszerre megéledtek a rigók s éktelen lármával tárgyalnak valamit alattunk, a mélyben. Ez jelent valamit. Ok nélkül ilyen csetepaté a homályos erdőben nem támad. Első gondolatom, hogy róka settenkedik a patak mentén, s arra riog, kiabál az éber rigóhad. Vezetőmmel egy-egy vastag fához tapadva várunk. A völgyben csakugyan mozog, szöszmötöl valami. De az nem lehet róka. A vörös huncut úgy lépdel, mintha tojásokon járna ; ez meg, amint erre tart, bár óvatosan, de súlyosan teszi le a lábát.