Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

A »nagy úr« hazájában

91 Ügy tetszik, mintha a vezetőm dideregne a szomszéd fa mellett. Még a foga is vacog, amint izgatottan súgja : »Jön már !« Akit várunk ! . . . Vájjon erre tart-e? Vájjon meg lehet-e még látni ebben a homályban ? S amint reménykedve tanakodom : megszólal a völgyben az első hatalmas bőgés, ami hívás is, kihívás is; kérés is, parancs is. A nagy urat megérintette a vágy s az érzés. Most kezdi szólongatni asszonyait, akik a domboldalban várták. Az őserdő mélyén olyan ez a hang, mint harangkondulás, amit a hegyfalak megsokszorozva vernek vissza. A vén szarvasbika ezen az elhagyott remetetanyán szívta magába a hűvös ősz páráit s forró tüdejéből kezdte azokat újra kieregetni. Jött aközben, láthatatlanul, födve a sűrűségtől. Meg-megállott, meg újra elindult s csak fújó, nehéz szusszanásaiból lehetett tudni, hogy valahol a földet szaglássza ; keresi a szépek nyomát, akikért most, az ő szerelmi évadján, bomlik. Élőszoborrá kellett válnunk. Egyetlen könnyelmű mozdulat, s a erdők dísze, fejét felütve, villámgyors neszeléssel robogna vissza, járatlan utain. Jön! ... És újra bőg. Kis szüneteket tart, amint hallgatódzva megáll. Valahol ott van már a sűrűség szélén ; sejtem körvonalait s hallom, hogyan recsegnek, suhognak a galyak, ahogy agancsával közéjök csap. * * * De lőni nem lehet ! . .. Arra már sötét van ! . . . Idelent már az éj homálya feketít be mindent. Istenkísértés volna vaktában megcsúfolni a remek állatot egy rosszul lőtt golyóval. Mintha megelégelte volna az izgatást, lassan tér el oldalt s tülkölve, bőgve halad a sötét fák alatt, el innen, ahol a halál leselkedik rá. Ameddig a mozgását hallom, nem mozdulok. Követem képzeletemmel a nagy urat, aki most indul szerelmi légyottjára s olyan kevéssé titoktartó, hogy tele harsogja ezzel az egész erdőséget. 12*